A távkertben - eltekintve a közepébôl kinyúló robotkartól - nincs semmi különös; egy asztalon terül el, talaján apróbb-nagyobb növények élnek. Ezt a TeleGardent Ken Goldberg és munkatársai 1995-ben Kaliforniában alakították ki, és a Hálózaton keresztül a becsatlakozottak bárhonnan fel tudják keresni. Az installációba a résztvevôk magvakat ültethetnek, locsolhatják azokat és követhetik fejlôdésüket - mindezt egy ipari robotkar finom mozgásainak segítségével. A számos, mintegy napi ötezer "látogató" között sok a távkertész, ôk sajátjuknak tekintik ezt a különös létesítményt; naponta felkeresik és gondozzák. A kertészkedés kérdéseit megbeszélendô "falugyûléseket" is tartanak, sajátos közösséget képeznek. E bio/technológiai mû - alkotói és méltatói szerint - ezáltal nemcsak a kert(észet)nek, hanem e világméretû közösségnek is tükörképe. Tekintettel arra, hogy eddig közel kétmillióan érdeklôdtek e kert iránt, a megállapítás helytálló. A körülötte kibontakozó lelkesedés pedig híven mutatja e tükörképnek a sajátos színárnyalatait: a kertnek a World Wide Web révén történô elérhetôsége, valamint a kart és a kamerát ellenôrzô intuitív interface megalkotása révén a mûvészeknek sikerült a mûvet a közösség természetére vonatkozó éleselméjû reflexióvá változtatni - írja Peter Lunenfeld (Flash Art 96/3). A Wired, a technokultusz vezetô lapjának cikkírója szerint a TeleGarden a mûvészek ama töretlen fáradozásának része, hogy a cyberspace-metafora segítségével feltárják az emberiség fejlôdésének fokozatait (95/10). Warren Schultz, a Garden Design szerzôje pedig arról ír, hogy lehetôséget nyújt a tapasztalt kertész számára a kertészkedés szellemének kutatására és a növekedés alapvetô folyamatának megértésére... (96/12)
Mindebbôl számomra, mint az interneten innenrôl szemlélôdô és valamelyest tapasztalt kertész számára az elôbbiektôl eltérô következtetések adódnak. Ez a távkert kétségkívül a "világméretû közösség tükörképe", amennyiben híven mutatja az élet látszatával felruházott kultikus technológia mítoszának kiterjedését, hatását és mûködését. No meg felhasználóinak mentalitását, akik már csak közvetítôrendszereken keresztül igénylik az elemi és szerves érzékelését. Ehhez máskülönben elég kilépni a szabad ég alá vagy ûltetni egy cserépnyi kertet. Persze, ami mesterséges, az zárt teret kíván, ezt már Goethe megállapította a maga korában, azóta pedig nagyot haladt elôre - a bezáródás felé - a haladó világ. A kert és a kertészet ellenben valami egészen más. Ehhez nem is kell különösebben tevékeny kertésznek lenni, elég csak a körülöttünk lévô kerteket szemügyre venni.

Kertkozmosz

Mindenütt kertek vesznek körül bennünket. A szabadban, a földön és az égen: táj-kertek, város-kertek, felhô-kertek. Szülô Földünk, földönkívüli távlatból szemlélve, a tengerek kékjétôl keretezett kontinentális kertek együttesének mutatkozik. Akárcsak a földek és a vizek szabad szemmel már nem látható elemei, az érzékelhetetlenbe veszô legapróbb szegmensei: az anyag minden egyes részét tekinthetjük dús növényzetû kertnek és halakkal teli tónak. De a növény mindegyik ága, az állat mindegyik tagja, nedveinek mindegyik cseppje ismét ilyen kert és ilyen tó. - írja Leibniz a Monadologiában ($ 67.), majd így folytatja: S jóllehet a kert növényei közti föld és levegô nem növény, valamint a tó halai közti víz nem hal, mindazonáltal bennük is van növény is, hal is, de többnyire oly parányiak, hogy mi már nem észlelhetjük ôket. ($ 68.)
Amennyire bejárhatatlan a valóságos kertek sokasága, olyannyira kimeríthetetlen a metaforikus mezôkön kirajzolódó képletes kertek köre és vonatkozásgazdagsága. A kert toposza a Biblia eredetelbeszélésének Édenkertjétôl (ahol ültete az Ur Isten egy kertet...És nevele az Ur Isten a földbôl mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót) az Énekek Énekének berekesztett kertjén át a Jelenések Mennyei Jeruzsálemének kertjéig terjed, ahol az élet vize áramlik (fluvium aqua vitae) és az életnek fája sarjad.
A kert a legteljesebb életmetafora: a sarjadás és kibomlás, a növekedés és gyümölcsözés, a hervadás és elenyészés foglalata. A kert mindennemû kultiválásnak, képzésnek és mûvelésnek, alakításnak és alkotásnak is alapképe. Metaforája még a "halott betûk" kertjét is képes megeleveníteni: egy arab közmondás szerint a könyv olyan, mint egy kert, melyet az ember a tarsolyában hord ...
A kert egyszersmind a teremtô és megtartó folyamatokkal való együttmunkálkodás színtere. Talán ennek nehézségeire utalt Francis Bacon, amikor azt írta, hogy az emberek hamarabb tanulnak meg pompázatosan építkezni, mint szépen kertészkedni: mintha csak a kertészkedés jelentené a nagyobb tökélyt (A kertekrôl, 1625.).

Visszahúzódáskert

A kert elkülönített hely: a természetbôl "kikerített" terület. (A kert szabályosan elkerített - olvasható a 13. századi Rózsaregényben.) Keretek közé szorított kiterjedése a megmûvelés lehetôségeire és határaira mutat rá. Arra, hogy nem minden mûvelhetô meg. A tervezés, alakítás és gondozás nem terjeszthetô ki a természet egészére. A kert bekerítettsége ezáltal élô és holt természet, és a magasabbfokú összettség felé tartó rendezôdés és felbomlás, az eleven lét arányaira és ütemezettségére utal, arra, hogy jelenléte az élettelen tengerében szigetszerû.
A kert keretek közé szorítottsága, beágyazottsága és elkülönülése a kerítésén jóval túlmenô belátásokra indítja az embert. Az elemi mértékek megismerését, a mindenség ritmusainak és arányainak megújuló észlelését éppúgy elôsegíti, mint a rügyek és hajtások apró moccanásai mellett a napok és hónapok, évek és évszakok kozmikus léptékû körforgásának követését. És közöttük önnön helyének változandó voltát: a növény hozza sejtésszerûen az ember tudomására saját sorsa ciklikusságát" (Heidi Paris).
Mindemellett a kert kerítettségébôl és behatároltságából adódó kétirányú határtapasztalat önismeretre is vezet. A kert mûvelôje mindegyre létalapjával, lehetôségei mezôivel és benne képességei korlátaival szembesül: azzal, hogy mire futja az erejébôl, mire és mikor indokolt ráirányítania figyelmét, hogyan tervezze meg tevékenységét, meddig terjesztheti ki hatókörét; honnan és hová indokolt a visszavonulás, mikor és mihez elengedhetetlen a hátrahúzódás.
A kert korlátozott kiterjedése így az összpontosítás és önkorlátozás gyakorlópályája is.

Kerítettkert

Kezdetben áll a kerítés - írja az etimológus Jost Trier. A kert szó eredete szinte valamennyi európai nyelvben az elkerítésre, a bezártságra utal. A kert kialakítása elkerítéssel és bekerítéssel kezdôdik, mivel csak az elhatárolással határok közé vont terület mûvelhetô és védhetô meg. A perzsa eredetû Paradicsom (pardesz) szó eredeti jelentése is erre utal: körülkerített liget. Az elkerítés a világ vadságának és a vegetáció kaotikus burjánzásának távoltartását, a külsô és a belsô természet elkülönítését és elrendezését, a kultúra védelmét szolgálja. (A kert héber neve: gan a gánan - megóvni - szóból ered.)
A kerítés lehet kézzelfogható, áthatolhatatlannak tetszô, de lehet jelzésszerû is. A képletes kerítés azonban rendelkezhet a kôkerítésnél is szilárdabb rendezôerôvel. Ezt mutatja a görög törvény (nomosz) szó eredete, ami a legelôk elkerítésébôl, a legeltetés szabályozásából és rendjének kialakításából ered. Egyébként nemcsak a nomád szóval áll etimológiai összefüggésben, hanem a nemein (legeltetni, legelôt osztani) és a nemus (/szent/liget) szavakkal is.
Kerítés emelhetô építéssel és készíthetô különféle fonatokból. Sok türelmet kívánó, ám a természettel leginkább összhangban álló (egyszersmind legtartósabb és legnehezebben áttörhetô) az élô kerítés: a sûrûn ûltetett fák, bokrok és cserjék együttesébôl álló sövény. (Ennek kimerítô leírását Pietro de Crescenzi bolognai tudós adja a 14 században Ruralia Commodora címû mûvében.) De még a legáthatolhatatlanabbnak tetszô kerítés sem képes kirekeszteni a kertbôl a környezetet, látható vagy éppen nem látható külvilágát. Nem pusztán azért, mert nem készíthetô áthatolhatatlan kerítés, áttörhetetlen fal, hanem mert a kert eredendôen nyitott. Növényei a Nap fényére és melegére, a Föld tápanyagaira és éltetô vizére szorulnak. (A zárt belterek kertjei nem kevésbé, mint a szabad ég alattiak, legfeljebb közvetve, áttételesen.)
A szabadban kialakított kertbe a föld mélye felôl éppúgy érkezhetnek betolakodók, miként az égbôl is leereszkedhetnek váratlan látogatók. Az elôbbi lehet egy vízáram, mely alámossa az ágyásokat, lehetnek hosszú gyökérzetükkel a kerítés alatt átnyúló liánok, szívós gazok vagy akár apróbb rágcsálók. Igaz, hogy például a vakondok kertalakító tevékenységének vannak kedvelôi is; esszéjében Bacon arról is szót ejt, hogy kedvére valók a vakondtúrásra emlékeztetô parányi halmocskák. Amibôl mellesleg arra lehet következtetni, hogy a kertekhez fûzôdô kapcsolata, legtöbb kert-író társához hasonlóan, a puszta szemlélôdésre szorítkozott és nélkülözte a tevôlegességbôl adódó tapasztalatok megvilágító erejét...

Kolostorkert

A kert különös kettôsségének, környezetétôl való elzártságának és koncentráltságának, valamint kozmikus nyitottságának egyszerre kézzelfogható és képletes, fáradságos és kontemplatív vetületeinek kidolgozása és összegzése a nyugati kolostorkertben jelenik meg.
A kolostori világ alapjában véve bensôséges és zárt - írja George Duby. A kolostor a világgal való szakítás - vallásos életre jellemzô - szimbolikus ábrázolása. A természet egy szöglete, de elszigetelt szöglete. Építészeti alakja azt mutatja, hogy olyan tökéletességre törekszik, melyet a világ már nem ismer.
A szigetszerûség, az elszigeteltség kezdettôl hangsúlyozott alapvonása a kolostor kertjének is: De natura rerum címû munkájában Isidorius Hispanensis (600 körül Sevilla püspöke) ama kívánalmának ad hangot, hogy a kolostorkertet csak egy épületen keresztül lehessen megközelíteni.
Ugyanilyen hangsúlyos a kerttel kapcsolatos tevékenységeknek, valamint a kert és a kerti növények különféle aspektusainak szimbolikus szemlélete. A kolostorkert megmunkálásának és szemlélésének ritmikus fázisaiban a nyugati szerzetesség Szent Benedek megfogalmazta alapelve - Ora et labora, ima és munka - valósult meg.
A munka és a kontempláció egymást váltogató és kiegészítô gyakorlata olyan természetszemlélettel járt együtt, mely nem szabdalta szét a természetes teljességet a felhasználás szempontjai és területei szerint. A kolostorkertekben a díszkert nem különült el a haszonkerttôl. A növények felhasználása, szimbolikája és "esztétikája" nem vált szét. A rózsákat és liliomokat gyógyerejük és illatuk, mágikus erejük és szépségük miatt ültették - írja kerttörténeti munkájában Dieter Hennebo.
A kerti növények kultiválásáról és kontemplálásáról korai dokumentumok tudósítanak. Például Tour-i Szt.Gergely 580-ban íródott Vitae Patrum címû munkájában Szt. Monegundisszal kapcsolatosan említi, hogy a cellája melletti kert szemlélésébe merült. A kolostorkert - antik elôzményeivel ellentétben - még a kézmûves tevékenységre és mindenkor a kontemplációra szolgál. A kert iránti vonzalom szorgos munkával kötôdik össze, sôt majdhogynem ennnek révén nyer bocsánatot (Hennebo).

Küzdelemkert

A kert kialakítása és fenntartása küzdelmes folyamat. Vagy a vad vegetációból vagy a pusztaságból kell kialakítani és minden egyes pontja képes újra elvadulni. A kertképzô fáradozás ugyanakkor olyan tapasztalatokkal és felismerésekkel is jár, melyekre másutt nem nyílik mód. Az évszakok változása és az évek múlása az idô más-más metszetét mutatja meg a kertben. A növekedés fázisai, a rügyek és a bimbók napról napra követhetô fakadása, az évrôl-évre bontakozó majd lehulló lombok, az ágak növekedése és a törzsek évtizedeken át tartó vastagodása nem pusztán megjeleníti, hanem tapinthatóvá teszi a múló idô különbözô szakaszait, rövidebb-hosszabb ritmusait, természetes tagoltságát: az idô rendjét.
Az évszakok és az idôjárás üteméhez igazodó teendôk minden másnál intenzívebb kapcsolatot alakítanak ki a természet folyamataival. Az így végzett munka test és lélek terápiája. A fáradozás során átélhetôbbé válik a test földhöz tartozása, és ennek köszönhetôen elmélyültebbé válhat a megpihenés nyugalma is. A kertmûvelés mûvészete megmunkálás és szemlélôdés, kultiválás és kontemplálás kettôsségében és kiegyensúlyozottságában áll. A kertész mondhatni elsô és legavatottabb szemlélôje kertjének, miként a mûvész az ô mûvének.
E kettôs, komplementer megközelítés hiányában a kert egyfelôl szorgoskodó díszítgetés vagy termelés, másfelôl széplelkû merengés vagy funkcionalista "rekreáció" tárgya csupán.
Egy hászid történetben a szabbatot ünneplô, kertjében sétáló ember egyik gyümölcsfáját szemlélvén arra a gondolatra jut, hogy a következô napon meg kell metszenie. A fa azonban másnapra kiszárad. Az elbeszélés a szombat megszenteltségérôl és a ténykedéstôl tartózkodó kontempláció kibillenésérôl szól. Arról a pontról, ahol a szemlélôdés célelvû mérlegeléssé, racionális tervezéssé, gyakorlati teendôk kiindulópontjává válik. E helyzet elkerülésének szándéka feltehetôen közrejátszhatott a kolostori munkamegosztás kialakulásában, melynek során a szemlélôdés (és a szellemi munka) különvált a kertmûveléstôl (és a fizikai munkától), és végzése is másokra hárult át.

Díszletkert

A késôbb kibontakozó, kolostorokon kívüli - nemesi és polgári - kertkultúra esetében a megmunkálás és a szemlélôdés eredendô összetartozása többnyire fel sem merül. A kert kialakítása és kultiválása elválik annak kontemplációjától és teóriájától. (Ez leginkább abból látható, hogy a kert - mára könyvtárnyi terjedelmû - irodalma a középkortól kezdve fokozatosan kettévált: az egyik vonulat a kert különféle botanikai és technikai leírásaira szorítkozik, a másik a kert terveit, irodalmi leírásait, és elméleteit tartalmazza.) A kertek tervezôit (továbbá majdani látogatóit) és megmunkáló-kivitelezôit (késôbbi gondozóit, kertészeit) világok választják el egymástól.
A reneszánsszal színre lépô újpaganizmussal együtt visszatér az antik ideális tájak koncepciója. Az antikizáló eklektikát a természetalakítás önkénye követi. A "magasabb nézôpontból" szemlélt és tervezett franciakertek racionalitása a természet szerves összetevôin megtörik, puszta dekorációvá és abszurd paródiává válik. Versailles és Schönbrunn geometrikusan alakított, merôlegesre metszett fái egy szürrealista színjáték architektonikus díszleteivé, tervezôik és megrendelôik belvilágának kivetített kulisszáivá váltak.
A 18. századtól kezdôdôen az élésre határvolnalú kertek mértanát a lágy feloldódás tájkertjei váltják fel. A korai romantika nosztalgikus természetszemlélete a távoli és romlatlan múlt képeiben keresett kiutat. Robinzonádjának sajátos emlékmûveként Rousseau-sziget emelkedik ki a Wörlitz-i angolkert tavából. Az ilyen tájkertek abban különböznek a korábbiaktól, hogy bennük a határok összemosódnak. Építtetôik természetes és mesterséges, rom és mûrom, múlt és jelen, kert és környezet különbségeinek kiküszöbölésére törekedtek. A kert nem válik ki, hanem beleolvad a környezô tájba. Nincsenek éles határok, egyenesek, végtelenbeveszô sétányok, csak tavak, ligetek, grották, remetelakok, Vénusz-templomocskák, egzotikus növények, elvágyodáshelyek és -alkalmak vannak.

Szigetkert

Az angolkert minden szépsége ellenére megtévesztô. A benne megnyilatkozó esztéticizmus, mely az egész világot szeretné saját eszményei szerint megszépíteni, éppen a kert mibenlétét illetôen téveszt meg: a kert és környezete között húzódó határ látszólógos elfedésével azt az illúziót kelti, mintha az mindenre kiterjedne. Pedig minden kert sziget a természet tengerében. (E felismerés legradikálisabb konzekvenciáját Francesco Colonna vonta le, aki eszményi reneszánsz kertjét inzuláris utópiává fejlesztette és Küthéra elképzelt szigetére helyezte.)
A kilométerekre kiterjedô kerteket, miként az arasznyiakat is, a világ tengere veszi körül. Paradox módon ezt jeleníti meg a kolostorkertek forrása vagy kútja, és a kertek legtöbbjében létesített tó is: kívülre utaló jelként a szigetszerûség inverz arányára és jelenlétére mutat rá.
A kert elszigeteltsége egyszersmind elôfeltétele kialakításának és fenntartásának: a kert rendjének. Csak az elkülönítés és elrendezés teremti meg a kiválasztott növénytársulás növekedésének és fennmaradásának feltételeit. Ennek köszönhetôen a megfigyelés és rendezés, a gondozás és mûvelés hosszú fejlôdéstörténete során nemesítették azokat a növényeket, melyek a mai kertekben nônek.
A kert szigetszerûségébôl adódó körülhatároltság és áttekinthetôség a növények növekedésének rendje révén másfajta rend felismerésére is módot ad: bekerítve és e határok között leegyszerûsítve és felfokozva az általános rend válik láthatóvá, mely mindig is jelenvaló. A rend univerzális, ám szükségbôl korlátozott, vagyis csak bekerítve és behatárolva ismerhetô fel és tartható fenn. - írja Böhringer az építészet kapcsán. Megállapítása a kertre méginkább érvényes.

Komputerkert

Az agrártechnika terjedésével elkezdôdik a Föld eddig megmûvelhetetlennek tartott területeinek, a mocsaraknak, sivatagoknak, és esôerdôknek a megmûvelése is. Az újonnan meghódított termôterületeken monokulturákat alakítanak ki. Ezzel egyidejûleg a tájvédelem "kertesíti" a fenségesnek a különösen koncentrált térségeit. Ennek jegyében egész tájegységeket kerítenek be, alakítanak "természetvédelmi terület"-té, "nemzeti park"-ká. Az addig érintetlen természet, a phüszisz, akárcsak korábban nem egy "természeti nép", rezervátumokba szorul. Ezáltal látogathatóvá válik, akárcsak egy állatkert. Az ilymódon izolált helyeket nem pusztán kerítésük választja el a késôújkor világától, hanem egy roppant kiterjedésû, nem egykönnyen látható és áthatolható képzôdmény: ami ma számunkra a világot jelenti - írja Heidegger az Állomások címû útinaplójában -, információk technikai eszköztárának áttekinthetetlen kuszasága, amely az érintetlen fûzisz elé került és elfoglalta ennek helyét, mûködésében pedig már csak számításokkal hozzáférhetô és irányítható.
Ennek a folyamatnak a legkövetkezetesebb kiterjesztését a komputergenerált képvilág kertjei jelentik. A monitorok más-világi kertjeiben fantasztikus virtuális vegetációk virulnak. Füvek fakadnak, lombok hajladoznak, virágok nyílnak és csukódnak össze, közöttük szitakötôk és pillangók szálldosnak. A megszólalásig hû mûvirágok mellett ezek a digitális díszletek már a való világban csökkenô biodiverzitás, az életsokféleség lebomló folyamatának végpontja felé mutatnak, ahol az élet hûlt helyét hézagmentesen kitölti majd a computált más-világ.

Kiállításkert

A közelmúltban Tsukubában megrendezett világkiállítás technológiai kertje kilépett a kétértékû képvilágból: a természet zsugorításában eddig is élenjáró japánok ezúttal még egy lépéssel tovább mentek: a mûnövények között, a fákon már daloltak is a mûmadarak. Mint az elektronikus Eldorádó egyik európai nézôje, Jean Baudrillard megjegyezte: Tsukuba Heidegger álmának dialektikus átfordulását materializálta és tette közszemlére, némi túlzással Heidegger álma jelent meg Walt Disney adaptációjában.
Az így megvalósult álom persze rémlátomás: Heidegger tudomány- és technofilozófiájában felvetett lehetôségek legrosszabb változata, amikor is a technoszféra teljesen összezárul az ember körül és a (természetes) lét(feltételek) egész konstellációja eltûnik az elényomuló "állomány" létesítményei mögött. Maga Baudrillard sem gondolja ezt egészen másként, mivel folytatólag arról ír, hogy a technika mindent átfogó ellenôrzése alá vetette az embert, ám egyúttal szeretnénk azt is hinni, hogy mindez nem oly borzasztó, és hogy ezzel az ellenôrzéssel el lehet boldogulni.
A technika fejlesztéstörténete és az ember fejlôdéstörténete valóban ezt mutatja. Akár elborzad, akár elégedett valaki e körülmények közepette, egyelôre elboldogul velük. Ám az emberi létfeltételeket (egészen a létérzékelésig menôen) egyre komplexebb módon kikezdô alkotmányok kihívása nôttön nô. Igy aztán a technológiák burkában való boldogulás aligha lehet önfeledt, boldog technofil játszadozás. Ellenkezôleg, nagyon is nagyfokú józanságot, távolságtartást és ellenállást kíván. Ehhez Paul Virilio, a technológia egyik legéberebb elemzôje szerint az kell, hogy a technológiától a lehetô legnagyobb mértékben eltávolodjunk. Kérdezzünk rá mindenre, mígnem az egyre lényegbevágóbb kérdéseinken keresztül visszatalálunk halandóságunk tudatához: felismerjük, hogy az idô lakói vagyunk és túllépünk a gazdaság, a hely és a tér megszokott gondolatkörén.
Ilyen kérdések felvetéséhez és kilátásaink kontemplálásához éppen a - technológiák által eddig még ki nem kezdett - kertek kínálnak kedvezô helyet.

Kôkert

Jó pár éve van nekem egy nagy belsô kertem New Yorkban -írja tokiói elôadásában John Cage. - Ma már több mint kétszáz különféle növényem van, köztük kicsi és nagy kövek, melyeke vagy az utazásaimról hoztam, vagy in situ kiválasztás után autóval cipeltem magammal a virginiai New Riverbôl. Jóllehet fiatal koromban képtelen voltam szobrokkal együtt élni, ma már azt veszem észre, hogy szeretem az elhelyezett kô mozdulatlanságát és nyugalmát. Cage-et belsô kertjének kialakításában, buddhizmusa mellett, a japán zen-kertekben tett látogatása is inspirálta. A szigetországi zen-buddhista kôkert a keresztény kolostorkert komplementumának tekinthetô. Magas kôfallal körülkerített keretei közt javarészt az élettelen természet van jelen: felületét többnyire hullámokba rendezett apró kövek borítják. A kôtenger néhány helyen örvényt vet: a körkörösen elrendezett kôhullámok közül sziklák emelkednek ki. Ezeken zöldellnek a zen-kertek növényei: a mohák és zuzmók.
Az üres, egynemû hullámokkal barázdált síkon a kontempláció kozmikus kifutópályái nyílnak meg. A koncentrikus görbületek mintegy a csillagrendszerek és spirálködök, a sziklák az égi testek képét jelenítik meg. A kôkert négyzetesre kiépített keretei között a mindenség arányrendszere válik szemlélhetôvé: a szerves élet elenyészô zöldje az élettelen kôtengerében.

Belkert

Belsô kertek más inspirációból is készülhetnek. A kert, amellyel nap mint nap találkozom, hüvelykujjnyi alapterületû. Lányom egy üveg kupakjában alakította ki. Földjébôl csigaházak merednek elô, közöttük egy szárára és bolyhos magjaira száradt, valaha volt virág. Ugyanaz a fajta, mint amit egy éve a közeli tó partján szedtünk. Igy ez a kert a személyes emlékek és az összetarozás kertje is. Igaz, hogy esô nem éri és a nap sem fakaszt újabb virágokat benne. Változás csak a változó megvilágítás és környezetének átalakulása révén éri. Ugyanis része az íróasztalomon elhelyezkedô nagyobb, mintegy kétszer két arasznyi kertnek, melynek állandó "mûvelésében", átrendezésében és növelésében másik lányom is részt vesz. Ez már valóságos vad-kert: a kövek és termések között itt-ott állatok hevernek. Összeomlásáig egy pettyes gyurmazsiráf magaslott ki közülük. A nagyobb marokkôbôl, hínár-rajzolatú mészkôbôl, kôzetekbôl és kavicsokból álló kôkertben gesztenye, dióhéj, gyertyacsonk, nyírfakéreg, fészek, fûzfakoszorú, benne egy kicsiny horpadt földgömb, továbbá csiga- és kagylóhéjak kaptak helyet. Kertészi teendôim itt a "gyomlálásra" korlátozódnak: az idôrôl idôre újabb állatokkal, kövekkel vagy termésekkel bôvülô együttest olykor ritkítani kell, kiterjedését "keretek között" kell tartani, s meg kell szabadítani szétesô, elbomló vagy összetört elemeitôl.
Ez a belkert utal az ablakomon túli kertre is, amelynek kialakítása, szemlélése és mûvelése indított e sorok írására. A kinti kerttel összevetve a belkert inkább képletes, míg az elôbbi élô: a földjébôl kinövô, az ég felé törô növényeivel olyan szerves alkotás és alakulás, aminek minden egyes része magában is teljes, és olykor a tökéletesség túl nem szárnyalható virágait fakasztja.

Teremtéskert

A kert eredendôen a teremtés, a növekedés és a termés kertje. Minden alakulás és alkotás alapképe. A mûvelés és a mûvészet metaforája, melyben az emberi kreáció és a világteremtô kreativitás találkozik: ahonnan kiágazik és amivel egyvégtében össze is ér. Ahol az egyik alkotó a másik alkotásának alakulását tanulmányozhatja, elômozdíthatja és követheti. Ahol nehéz megfeledkezni arról, hogy a kertben a természet a mester és a tulajdonos a tanítvány - mint Luis G. Le Roy holland mûvész írja. És ahol mellesleg az is nyilvánvaló, hogy egyikôjük mindig "hozott" anyagból dolgozik. Miként a mûvész is a világ talaján, önteste és idegbibliája bázisán bontakoztatja ki a maga kertjének képletes virágait: a világait.
Errôl a nem éppen elhanyagolható különbségrôl, és az ezzel kapcsolatos tévedékenységrôl ír Wittgenstein az észrevételeiben: Gyakran kapom magam rajta, hogy ha sikerül egy képet szépen bekereteztetnem vagy a megfelelô helyre felakasztanom, olyan büszkeség fog el, mintha a kép egy piciny részletét én festettem volna. Mintha a gyepszônyeg egy kivételesen ügyes elrendezôje végül azt gondolná, hogy legalább egy icipici fûszálat mégiscsak ô maga állított elô. Miközben azért tökéletesen tisztában kell lennie vele, hogy még a legparányibb, a legsilányabb fûszál keletkezésének mikéntje is tökéletesen idegen és ismeretlen az ô számára.

Az ég kertje

A kert vendégszeretô: belefáradva mûvelésébe vagy nézésébe, le lehet heveredni fûvére. Hason vagy háton fekve pedig újabb kertekre nyílik kilátás: ilyen közelségbôl a dús növényzetû kerteknek és a harmatcseppek tavainak új nagyságrendje nyílik meg. (Ez a léptékváltás mellesleg személyes kezdeteinkhez is visszavezethet: elsô éveinkhez, amikor eleve közelebb voltunk vagy könnyebben ereszkedtünk le a földhöz, mint felnôve...)
Hanyatt fektünkben az égre, kimeríthetetlen nappali kékjére, felhôkertjeire vagy az alkonnyal kinyíló csillagvirágaira látunk. Ekkor a földvonulatok, a növények, a fák koronái vagy az építmények fogják keretek közé látómezônket. A földi formák így kerítik körül az ég szemünk elôtt nyíló végtelenjét.
Egyszer családommal a közeli réten, ami egyébként vitorlázógépek fel- és leszállására szolgál, fej-fej mellett leheveredtünk a fûbe. Azóta családi csillagnak nevezzük, és idôrôl idôre megismételjük ezt az elheveredést. Igy fekve és az eget elnézve méginkább nyilvánvaló, hogy mindig is a világ kertjében vagyunk: egymáshoz közel, mégis minden messzeségre nyíltan és meghívottan.