Robert Taft:

Eadweard Muybridge és munkássága

1881 végén Jean Meissonier, népszerû francia festô mûvésztársainak olyan csoportját látta vendégül párizsi otthonában, amilyen - az egykorú beszámoló kifejezésével élve - ritkán jön össze „egyetlen terem falai között". A vendégek között sok ünnepelt mûvész is akadt, mint például Gérome, Léon Bonnat, Detaille, DeNeuville, Jules Goupil, Jalabert, Cabonel, Ridgway Knight, Steinheil és mások. Jelen voltak más szakmák képviselôi is, köztük a híres író és drámaíró, Alexandre Dumas.

Meissonier-nak a napóleoni korszak és saját kora életét ábrázoló kis képei jó rajzukról és pontos részletképzésükrôl voltak nevezetesek. Több képet szentelt a mozgó állatok helyes ábrázolása problémájának, amivel sokat foglalkozott s már évek óta kétségbeesetten kísérletezett.

Az összejövetelt megelôzô évben a kaliforniai Leland Stanford - párizsi tartózkodása idején - megmutatta Meissonier-nak azokat a mozgó lovakat ábrázoló fényképeket, amelyeket Muybridge készített. Így azután, amikor maga a kaliforniai fotográfus is Párizsba érkezett, Meissonier már megszervezte azt, hogy a hírességek egész csoportja várja, hogy megismerkedhessék vele és munkájával. Addigra Muybridge már olymértékben javított felszerelésén, hogy vetíteni is tudja a mozgó állatokról készített felvételeinek pozitívjait. A vetített kép a közönségben azt az illúziót keltette, „mintha maga az eleven állat mozogna."

Semmi kétség nem maradhat afelôl, hogy Muybridge bemutatkozása óriási hatást váltott ki a közönségbôl, s az általa nyújtott „fenséges élvezet" sok párizsi fô beszédtémájával lépett elô. Nemcsak a mozgó lovakról készített fotókat mutatta be, hanem a „birkózó, futó, ugró és más gyakorlatokat végzô emberek testtartásait" rögzítô képeit is. A beszámoló megállapítja: „Ez utóbbiak, bár csak kevés volt belôlük, egészen csodálatos ábrázolások és a legforróbb tapsot kapták azoktól, akiknek legjelentôsebb mûvei - vásznon vagy márványban - az emberi alakkal foglalkoznak."

A párizsi bemutató egyáltalán nem az elsô bemutatkozása volt Muybridge „mozgó" fotóinak, hiszen 1881 végére Muybridge már - napjainkig sem halványuló - nemzetközi hírnévre tett szert. Az elsô bemutató óta eltelt hetvenegynéhány év során változatlanul maradandó benyomást tettek a nézôkre és sok területen éreztették hatásukat. Egy mai kutató szerint: „Képei meghökkentették a mûvészeket és filozófusokat, de nemcsak ôket, hiszen feltárták, hogy a futó ló, a sétáló ember, vagy az ugró atléta mozgásának szokványos ábrázolásai a megfigyelô agyában létrejövô keveredéseken alapulnak ..." A vágtázó ló ábrázolásának konvencionális módja (a „hintaló-vágta") határozottan átalakult Muybridge fotóinak megjelenését követôen. Amint errôl másutt már írtam, a lóábrázolás egyik legünnepeltebb képviselôje, Frederic Remington rövidesen átváltott a mozgó ló megjelenítésének olyan formájára, mely erôsen emlékeztet Muybridge fotóira.

E mozgó állatokról készített tanulmányok alkotója 1830. április 9-én született Angliában és a keresztségben az Edward James Muggeridge nevet kapta. Különc ember volt egész életében, nevét már korábban Edward Muybridge-re változtatta (amibôl késôbb Eadweard Muybridge lett), majd elhagyta hazáját. Az 1860-as években már a Csendes-óceáni partvidék elismert fotográfusaként tartották számon.3) Nem tudni, hol és hogyan képezte magát fényképésszé.

1872-ben Leland Stanford, A Central Pacific vasútvonal egyik építtetôje s egykori kaliforniai kormányzó, erôsen érdeklôdni kezdett a lótenyésztés iránt és megvásárolta a nagykiterjedésû Palo Alto méntelepet, melynek egy részén ma a Stanford Egyetem áll. A legenda szerint a farmon álldogáló csoport elôtt egy ló ügetett el s ennek kapcsán robbant ki a vita a ló lábainak helyzetérôl. Stanford azt állította, hogy idônként a lónak egyik lába sem érte a földet. A vita végül is fogadásba torkollott, melyre Stanford 25000 dollárt tett fel. Stanford életrajzírója, George T. Clark szerint a történetet apokrif legendának kell tekintenünk, mivel Stanfodnak egyrészt nem volt szokása a fogadás, másrészt, akivel állítólag a baráti fogadást kötötte - Frederick MacCrellish-, esküdt ellensége volt. A hozzáférhetô egykori információk (két 1878-as újsághír) Clark álláspontját támasztják inkább alá, miszerint Stanfordot a versenylótenyésztés legtudományosabb módszere érdekelte s ezért alkalmazta Muybridge-et, hogy fényképezze le a ló járásának különbözô fázisait.4) A nedves lemez alacsony érzékelése miatt Muybridge 1872-es felvételei még nem voltak kielégítôek. Nem is folytatta a munkát egészen 1877-ig, amikor is egy tengeri hajón végzett kísérletei után úgy érezte, hogy az anyagok és a módszer elég jelentôs javuláson ment át ahhoz, hogy a dologgal újból jelentkezzen Stanfordnál.5) Az 1877 nyarán készült fotók azután olyan jól sikerültek, hogy a következô évben már nagyszabású kísérletbe foghatott. Muybridge módszere - amely mögött Stanford tekintélyes bankszámlája állt - röviden leírható: élesen fehér háttér, s ragyogó kaliforniai napsütés, nagy rekesznyílás, rugókkal és gumiszalagokkal mozgatott redônyzár, nagyon érzékennyé tett lemezek 2/1000 mp-es expozícióhoz, 24 - a lóversenypályára és a mozgásirányra derékszögben beállított - fényképezôgép. A ló átszakította a gépek redônyzárát tartó fonalat, amikor elhaladt a gép lencséje elôtt. Ha a ló versenykocsit húzott, a kerekek vasabroncsa zárta azt az áramkört, amely mozgásba hozta a gépek redônyzárát. A lovakról készített felvételek olyan sikeresek voltak, hogy Stanford megbízta Muybridge-t, fényképezzen más mozgó állatokat és embert is. 1879-re egész mûvelt világ ismerte már ezeket a mozgó állatokról készült felvételeket és Muybridge is megkezdte a fotóira alapozott kiállításait Kaliforniában. Ezután Keletre ment, ahol széleskörû érdeklôdés fogadta, majd pedig külföldre - Angliába, Franciaországba, Németországba -, ahol még nagyobb szenzációt keltett, mint azt a Meissonier-nél megszervezett összejövetel is világosan példázta.6)

Muybridge „sztereoptikon és oxikalcium fény" segítségével illusztrálta elsô elôadásait (1878): azaz az illusztrációk vetített állóképek voltak, amelyeket a jól ismert vetítôlámpával nagyított ki.7) De 1880. máj. 5-én a San Franciscoi újságok már a mozgó állatok képének vetítésében megtett, újabb fontos elôrelépésrôl számoltak be.8) Elôzô este Muybridge olyan eszköz alkalmazásával illusztrálta elôadását, melyet az egyik újság „zoogiroszkópnak", a másik pedig „zoetrópnak" nevezett. A zoetrópot már korábban is ismerték, mint az újabb játékszerek egyikét: egy forgó henger belsejébe helyezett alakokat lehetett nézni a hengeren vágott résen át - amikoris az egyes figurák egyetlen mozgó figurának látszottak. Muybridge ezt annyiban módosította, hogy fényképeinek sorozatáról készített, áttetszô pozitívokat kerek üveglapra erôsítette. A lapot forgatva, az egyes diákat a vetítôlámpa a megszokott módon vetíthette ki. A játékszer jelentôs továbbfejlesztését egy újabb lemez beiktatása jelentette: fémbôl készült és az üvegkoronggal közös tengelyen, de ellenkezô irányban forgott. Megfelelô távolságokban a fémlemezen rések voltak. Amikor a két lemez egyszerre forgott, a fémlemez redônyzárként mûködött. A látás perzisztenciája a rések közötti idôszakokban azt eredményezte, hogy a sorozat egymást követô képei a nézôben a mozgás érzetét keltették. Egyetlen lemezre kétszáz diát is fel lehetett erôsíteni s ha egyszer már mozgásba hozták, a két lemez vég nélkül foroghatott. Muybridge kifejezésével: „ennek csak a nézô türelme szab határt." a Muybridge féle „zoopraxiszkóp" a szó (Muybridge leleménye) már a maga idejében is érdeklôdést váltott ki: a San Francisco-i Alta California 1880. május-5-én így írt: „Mr Muybridge megalapozta az emberek szórakoztatásának egy újabb módszerét. Megjósoljuk hogy pillanatfotográfikus, mágikus lámpájú trópja be fogja járni a mûvelt világot." Hosszas, vég nélküli viták folynak mindmáig a mozgókép eredetérôl - ezzel itt nem kell foglalkoznunk.10) Mindenesetre tény az, hogy Muybridge volt az elsô, aki nemzetközi figyelmet vívott ki a mozgóképnek és elsôként használta fel oktatási módszerként.11)

A Stanford támogatta munka Kaliforniában 1879-ben lezárult és Muybridge a következô öt évet elôadások tartásával töltötte. Stanford 1882-ben vaskos könyvet jelentetett meg, mely Muybridge fotók elemzésén alapult. Címe The Horse in Motion (a mozgó ló) volt.12) E szép kiadvány szövegét J. D. B. Stillman orvos írta: az ô neve szerepel a címlapon. A könyv hét fejezetre tagolódik, melyek az állati mozgás elméletét tárgyalják; továbbá 107 képtáblát tartalmaz, melyek nagy része Muybridge fotója. A Stanford tollából származó elôszó „nagyon ügyes fotósként" említi Muybridget a függelék pedig ismerteti Mybridge-nek a felvételek készítéséhez alkalmazott módszerét. A könyv 1882-ben jelent meg s bár eléggé felfigyeltek rá, nem nagyon vásárolták. Muybridge nyilván úgy érezte, hogy nem méltatja kellôképpen az ô szerepét ebben a vállalkozásban s beperelte Stanfordot 50.000 dollár kártérítésért. A pert nem nagyon sürgették, Muybridge talán el is állt a követelésétôl. Lehet, hogy az 1870-es évek elején osztályrészül jutó széleskörû elismerés miatt vélte úgy, hogy az eredmények egyes-egyedül az ô érdemének tudhatók be. Még a könyv megjelenése elôtt biztosította a mozgó lovakról készített fotói szerzôi jogát. Amikor Stanfordot beperelte, azt állította, hogy a felvételek ötlete is tôle származott. Valójában Stanfordtól jött az ötlet és a pénz (amirôl néha azt állították, hogy 40.000 dollárra is rúgott), valamint - a vasútépítésen foglalkoztatottak révén - igen jelentôs technikai segítség is. Muybridge maga írta egy 1879-es levelében: „Eredetileg ô vetette fel az ötletet s az ô kitartása és bôkezûsége hozta meg ezt a sikert, amelyben részesültünk."13) A viszály mindenesetre véget vetett kettôjük közötti minden további együttmûködés lehetôségének.

Néhány Palo Altóban készült fotó embereket ábrázolt: atlétákat különbözô mozgáshelyzetekben. Egy beszámoló szerint Muybridge olyan sorozatot is mutatott egyik elôadása során, melyen „egy férfi ment, szaladt, ugrott át egy gátat, majd szaltózott."Az emberi mozgás problémájával különben alig találkozhatunk még ezeken a korai felvételeken. Ez már a munkának olyan szakasza, mely nagyon érdekelte Muybridge-et s melyrôl sokszor és sok mûvésszel beszélgetett világkörüli útjain. A 19. század legnagyobb amerikai festôjének, a philadelphiai Thomas Eakinsnek az érdeklôdését is felkeltette Muybridge munkája, már 1879-tôl kezdve levelezett vele. De az ilyesfajta érdeklôdésnél még fontosabb az a tény, hogy 1879 és 1884 között - a kaliforniai kísérletek vége és a fotográfiai munka újrakezdése között - a kereskedelemben hozzáférhetôvé vált a száraz zselatinos lemez, mely sokkal érzékenyebb volt, mint azok a nedves lemezek, amelyeket Muybridge használt. Alkalmazása a különféle mozgások elkapásának sokkal több lehetôségét ígérte. S Muybridge nem is késlekedett felismerni ezt a lehetôséget.14) A Stanfoddal való szakítása miatt nyilvánvaló volt, hogy több segítséget Kaliforniából nem remélhet; s bizonyára nagy megkönnyebbüléssel és örömmel fogadta 1883-ban a hírt, hogy a Pennsylvania Egyetem nagyra törô, új fotográfiai kutatás beindítását tervezi a mozgó állatokról, de fôképpen az emberi mozgásról.

Az egyetem minden szükséges felszerelést biztosított. Két fô munkatársat alkalmaztak: L. F. Rondinella az elektromosság szakértôje volt, Henry Bell pedig a sötétkamra munkájáért felelt. Külön épületet emeltek erre a célra a West Philadelphia egyetem területén. A vállalkozás finanszírozása kezdetben nagyrészt J. D. Lippincott philadelphiai könyvkiadóra hárult, de mások is támogatták anyagilag. A befolyt pénz összege Muybridge ottléte idején több, mint 30.000 dollárt tett ki. Muybridge megnyeréséért Lippincotton kívül fôleg dr. William Pepper, az egyetem elnöke, valamint Charles C. Harrison, Samuel Dickson és Thomas Hocklei tett sokat. Kikötötték, hogy a munkát bizottság ellenôrizze, melyet Dr. Pepper nevez ki és tagjai fôleg az egyetem képzômûvészeti és orvosi fakultását képviselik. A bizottságban rész vett az egyetemrôl dr. Joseph Leidy, Dr. George F. Barker, Dr. R. S. Huidekopper, dr. Harrison Allen, valamint W. D. Marks, L. M. Haupt és E. H. Coates professzorok, s a philadelphiai Képzômûvészeti Akadémiáról Thomas Eakins.15)

Az állati mozgás tanulmányozására Muybribge a philadelphiai Állatkertbôl kapott állatokat. A gépei elôtt mozgó férfiak és nôk részben az egyetemrôl érkeztek. A férfiak között ott volt a „testnevelés professzora", a „futóbajnok", a „vívó és ökölvívó klub edzôi" és „egy közismert bokszoló". A nôk - mivel sokukat meztelenül fényképezték - zömmel hivatásos mûvészeti modellek voltak, de az egyik philadelphiai színház prímabalerinája is táncolt az egyetemen felállított 48 fényképezôgép elôtt.16)

Muybridge-nak az egyetemen alkalmazott módszere a Palo Alto-i eljárás továbbfinomított változata volt. A mozgó alakok egy mintegy négy méter széles kifehérített háttér elôtt haladtak el, amelyet függôleges és vízszintes vonalakkal 5 centiméteres négyzetekre osztottak; minden tizedik vonalat vastagabbra húztak. Egyes kísérletekhez mozgatható hátteret használtak, hol fehéret, hol feketét. A rögzített háttérrel szemben, a mozgásiránnyal párhuzamosan 24 fényképezôgépet állítottak fel. A lencsék egymástól mért távolsága kb. 15 cm volt, a háttértôl pedig közel 15 méter.

A 24 rögzített gépen kívül idônként még kétszer 12 hordozható gépet is használtak. Az egyik gépcsoporttal a már elindult személyt fényképezték és „hátulnézeteket" rögzítettek. Néha a 12 gépet egymás fölött helyezték el; ilyenkor a 6. gép lencséje volt egy szinten a rögzített gépek lencséjével. A másik 12 gép a közeledô személyt a rögzített háttérhez 60 fokos szögben fényképezte. Ezeknek az expozízióknak az eredményei a Muybridge „hátsó rövidüléseknek" illetve „szembe-rövidüléseknek" nevezte, a mozgásirányhoz derékszögben készült képeket pedig „laterálisoknak".

Egyszerre is lehetett használni a gépek mindhárom csoportját - a szimultán expozíciót egy ötletes elektromos rendszerrel oldották meg. Minden csoport 1. számú gépét például egyazon pillanatban lehetett „elsütni", majd mindhárom 2. számút stb. Ebbôl következôen legalább tizenkét expozíció három fotósorozatot eredményezett: az egyik mindig derékszögben a mozgás irányára; a második a mozgás vonalában hátulról (azaz derékszöget bezárva a rögzített háttérrel és a vele szemben álló fô gépcsoporttal); végül a harmadik sorozaton a személy 60 fokos szögbôl látszott, amint a gépek harmadik csoportja felé közeledik.

Ezekhez a szimultán felvételekhez motorral hajtott, fémbôl készült érintkezést (mûszaki nyelven: „kefét") alkalmaztak, mely egy korongszerû, de szelvényekre vágott kommutátoron haladt át. A kefe sebessége változtatható volt (s ezzel szabályozható az expozíciók közötti idô). Amikor a kefe érintkezett a kommutátor valamelyik szelvényével, bezárult az áramkör, mely az egy, két vagy három redônyzárat egyszerre kioldó mágneses berendezést mûködtette - attól függôen, hány gép volt bekötve a rendszerbe. Az áramkörbe, egy elektromosan mûködtetett, másodpercenként százat rezgô hangvillát is beillesztettek. A villa mozgása minden exponálásnál kilengett s nyomot hagyott egy bekormozott lapon. A rögzített rezgésekbôl ki lehetett számítani az egyes expozíciók idôtartamát, valamint a közöttük eltelt idôt. Muybridge becslése szerint az általa Pennsylvaniában használt legrövidebb expozíciós idô a másodperc hatezred része volt - erre már aligha volt szükség. A megjelentetett felvételeknél Muybridge általában nem is az expozíciós idôt, hanem a gépkezelô tetszése szerint változtatott, expozíciók közötti idôtartamot adja meg. Az alkalmazott szünetek tartománya állítólag „a másodpercek hatezred részétôl több másodpercig" terjed. Ha adott az expozíciók közötti idô, könnyen meghatározhatjuk, mennyi idôt vett igénybe a fényképezett személy valamely mozdulathoz: a mozgás lezárulásáig egymást követô expozíciók számát megszorozzuk az ezred másodpercekben megadott idôközzel. De - Muybridge mondotta - ezeket az idôközöket „elégséges pontossággal" ki lehetett számítani század, sôt ezred másodpercekben. Az expozíciók közötti idôközök pontosságát úgy ellenôrizték, hogy folytonosan fényképeztek egy ismert sebességgel forgó fekete korongra festett fehér foltot. Ehhez egyszerre két gépet használtak és az eredmények vizsgálata után egyetemi bizottság jelentette ki, hogy az expozíciók közötti idôk egyenlôk voltak „két eset kivételével, ahol is a különbség pár tízezred másodperc volt." A kronográfiáról (a hangvilla kiírásáról) is megállapították, hogy pontosan megegyezik az expozíciók közötti idôk helyes megadásában az ellenôrzô kiséletek eredményeivel.

A 24 „rögzített" gépbe (melyek az út hosszával és a háttérrel szemben, a mozgásiránnyal pedig derékszögben álltak) 4x5 hüvelykes üvegnegatívot tettek. A 3x12 hordozható gépben kisebb negatívokat alkalmaztak, jóllehet, mindegyik kis csoport lényegében egyetlen gép volt, amelynél az egy-egy lencse által befogott területeket válaszfalak különítették el. A redônyzárak a lencsék elôtt mûködtetett feltekert zárak voltak. Minden redôny végtelen tekercsén két, azonos méretû nyílás volt. Amikor a mágneses berendezés kioldotta a zárat, rugók és gumiszalagok hozták mozgásba a tekercset s a két nyílás egymás fölé került. Úgy helyezték ezeket el, hogy találkozásuk éppen a lencse elôtt történt s így következhetett be az expozíció. A felgöngyölt zárat mûködtetô feszültség - s ez által a zárnyitás sebessége - szabályozható volt.

1884 tavaszán indult meg a fényképezés az egyetemen és a következô év ôszéig tartott. Jobb napokon öt-hatszáz negatívot exponáltak - a rekord napi 750 felvétel volt. Összesen mintegy 100.000 negatív készült.17)

A következô éveket Muybridge nyilván azzal töltötte, hogy kiválogassa és kiadásra elôkészítse a nyomatokat. 1887-ben az egyetem 781 lapot jelentetett meg, amelyek mindegyikén 12-36 Muybridge-fotó kapott helyet. A reprodukáláshoz szükséges rézlemezeket a New York-i Fotómetszô Társaság készítette, a nyomás nehéz, 19x24 hüvelykes vászonpapírlapokra történt. Az egyes lemezek nyomott felülete 6x18 hüvelykestôl 9x12 hüvelykesig terjedt. A lapok hol a 24 géppel derékszögbôl készült felvételeket mutatták egyetlen személy mozgásáról, hol a fent leírt két gépcsoport készítette felvételeket, hol pedig mind a háromét. A jelen kötet illusztrációi ezeknek az - elôször 1887-ben kiadott - Muybridge-lapoknak a reprodukciói.

A képeket különféle formákban jelentették meg. Mind a 781 kapható volt bekötetlenül, bôr mappában; vagy pedig 11 kötetbe rendezve, melyekben a lapok egyesével voltak rögzítve. A hirdetések szerint áruk 500 illetve 550 dollár volt. Kapható volt 100 válogatott, kötetlen tábla is bôr mappában 100 dollárért; s a vevô, ha már vett 100 táblát, megvehette az összes többit is, vagy további lapokat darabonként 1 dollárért. Külön kiadták a táblák teljes katalógusát. Talán érdemes felsorolnunk a táblák különbözô osztályait; listájuk hasznára lehet a mai kutatóknak.18)

A Muybridge publikálta 14 csoport a következô:

Csoport A tábla száma

1. Férfiak drapériában 6

2. Férfiak ágyékkendôben 72

3. Férfiak meztelenül 133

4. Nôk drapériában 60

5. Nôk áttetszô drapériában és félmeztelenül 63

6. Nôk meztelenül 180

7. Gyerekek drapériában 1

8. Gyermekek meztelenül 15

9. Férfiak mozdulatai 5

10. Meztelen és félmeztelen férfiak és nôk abnormális mozgásai 27

11. Járó, ügetô, vágtázó, ugró, stb. lovak 95

12. Öszvérek, ökrök, kutyák, macskák, kecskék és más háziállatok 40

13. Oroszlánok, elefántok, bivalyok, tevék, ôzek és más vadállatok 57

14. Galambok, keselyûk, struccok, sasok, darvak és más madarak 27

Összesen 781

A tizedik csoport - „Az abnormális mozgások" - különös figyelmet érdemel. E fogtók készítésére feltehetôen Dr. Francis X. Dercum, a Pennsylvania Egyetem Orvosi Karának neurológusa ösztönözte Muybridge-et. Tény, hogy az egyik elsô, ha nem éppen a legelsô orvostudományi tanulmány, mely az abnormális mozgás fotóival illusztráltan jelent meg, Dercum cikke volt - Néhány normális és abnormális mozgás viszgálatata címmel - melyet Muybridge különbözô remegés-típusokról készített felvételei kisértek.19)

Muybridge mûvének terjedelmessége és magas ára kizárta a széleskörû terjesztést. Kielégítendô felvételeinek kevésbé drága gyûjteménye iránti keresletet, Muybridge a késôbbiekben megjelentette eredeti munkájának két rövidített változatát. Az elsônek - Animals in Motion (Mozgó Állatok) - a szerzôi jogát 1899-ben jegyeztette be, a mû azután többször is kiadásra került. Mintegy 100 autotípia illusztrálta. Jelentôsen csökkent az eredetihez képest a lemezméret; miután ebben a kötetben az egyes lapok kb. 9,5 X 12 hüvelykesek és a nyomott felületek a lapoknál jóval kisebbek. Mégis rendkívül hasznos kiadvány, mert ebben Muybridge sokkal részletesebben írta le és elemezte saját munkáját, mint a korábbi gyûjteményben. Ezt követte egy nagyjából hasonló terjedelmû, mintegy 125 táblát tartalmazó kötet: The Human Figure in Motion (Az emberi alak mozgása). Szerzôi joga 1901-es, és szintén több kiadást ért meg. (Én a „harmadik utánnyomást" láttam, mely 1907-es.) Amint a címe is jelzi, ez a kötet csak az emberi mozgást ábrázoló táblákat tartalmazza, noha pár ilyen tábla már a korábbi gyûjteményben - a Mozgó állatok-ban - is szerepelt.

Az emberi alak mozgása - úgy tûnik - egyben Muybridge utolsó kiadványa. Miután megszakította kapcsolatait a Pennsylvania Egyetemmel, egy ideig még Amerikában, majd Angliában lakott. Végül 1900-ban visszatért szülôhelyére, Kingston-on Thames-be, ahol 1904. május 8-án bekövetkezett haláláig élt. Az állati mozgással kapcsolatos hátrahagyott anyagát a kingstoni közkönyvtár örökölte.20)

20. A muybridge-életrajzra vonatkozóan vö. l. jegyzet. Muybridge további publikációiról a Kansasi Egyetem Könyvtárában található példányok alapján szereztem tudomást. A Kaliforniai Egyetemi Könyvtár tájékoztatott arról, hogy tulajdonukban megtalálható az Animals in Motion 1925-ös, 5. utánnyomása.