Nam June Paik

Nem-idôbeli információ

Van úgynevezett mûvészet, valamint úgynevezett kommunikáció, és a kettô iránya néha egybe esik. (A mûvészet jelentôs részének nincs kommunikációs vonatkozása, és e kommunikáció jelentôs részének nincs mûvészi tartalma). A kettô között található valami, ami olyan, mint egy almamag, és éppen ez tevékenységünk tárgya - talán ez az álmunk is. Visszatekintve a kommunikáció történetére, a probléma eddig az volt, hogyan rögzítsük az információt. Az ember elôször agyagtáblákra vagy kôbe véste az információt. Azelôtt a „plusz" információt az emlékezés jelentette, a „mínusz"-t pedig a felejtés, de ha nem felejtünk, nem is rögzíthetünk. Egy kínai anekdota szerint ezeket a jelenségeket álmoknak nevezzük. A „plusz" valóságban sok frusztráció ér bennünket. Ugyanez érvényes az álmokra is, de olyan negatív képekben, amelyekben a „mínusz" megsemmisül, nullává válik: egyensúlyba kerül a plusz és a mínusz. Jelenleg két problémával állunk szemben. Elôször is, az elektronikus memóriák esetében nincs lehetôségünk a felejtésre. Ha mindenre, vagy túl sok mindenre emlékezünk, idée fixe-eink (rögeszme) alakulnak ki, és paranoiásokká válunk. Ebben az esetben fel kell keresnünk egy analitikust (vagy egy mûvészt), hogy megszabaduljunk tôle. A videószalaggal az a helyzet, hogy máris túl sok felvételünk van. De a legnagyobb bajban a videókurátorok vannak. Ha az ember szobor- vagy festménykurátor, naponta több ezer mûvet is végignézhet. Ám a videóval mindenki 30 perces mûveket készít, mert a Sony 30 perces videókazettákat gyár. A videókurátornak tehát több ezer órányi videószalagot kell végignéznie.

A videó problémája nem a rögzítés, hanem a tárolás. Richard Leakey-nek1) több gondolata is meglepett engem. Például az utóbbi 50 millió évben az emberek színesben érzékelték a világot, és azelôtt a majmok olyanok voltak, mint a baglyok. Éjszakai népek voltak. Nappal aludtak, és éjszaka járták az erdôt. És akkor, mintegy 50 millió évvel ezelôtt a majmok elôjöttek az erdôbôl, és nappali állatokká váltak, már színes képeket láttak, és ebbôl érdekes dolog következik. A mûvész azért marad fenn éjszaka, mert kicsit hasonlít a majomhoz - közelebb áll a gyökerekhez. (Azt is mondhatnánk, a mûvész közelebb áll a majomhoz, mint az üzletember-emberhez.) Leakey egy másik elmélete a méhek színérzékeléséhez kapcsolódik. A virág azért színes, hogy magához vonzza a méhet. Ha a méh Isten ajándékából, vagy a mutáció következtében nem érzékelné a színeket, akkor minden virág fekete-fehér volna. (Érdekes elképzelni, hogy a világon csak fekete-fehér virágok vannak, mert akkor az alakjuk sokkal változatosabb lenne.) A virágnak egyedül formájával kellene felhívnia magára a méh figyelmét, nem színével.

A videó az élet nagyon durva modellje. Olyan, mintha segítségével az ember saját antropológiáját teremtené meg, hiszen a videóval megismerjük az életet. Például mielôtt videóval kezdtem dolgozni, nem is gondoltam volna, hogy a szín az emberek jellemzôje. Az emberek azt hiszik, hogy amikor valaki egy festményt alkot, véletlenszerûen használja a színeket. Ide egy kis vöröset fest, oda egy kis sárgát, vagy kéket, és vagy az egyiket választja, vagy a másikat.

De a természetben azt látjuk, hogy minden évszaknak más a színe. A tavasznak is megvannak a maga sajátos színei, például a világoszöld. Eleinte minden világoszöld, aztán április-május környékén megjelennek a különbözô színû virágok, és a nyár nagyon kék. Az ôsz színei a sárgától a vörösig terjednek, a tél pedig szürke. Ugyanezekbôl az elvekbôl kiindulva alakították ki a videó színeit is. Meggyôzôdésem, hogy aki a videó-színrendszert tervezte, zseni volt, mûvész. A televízióban nincsenek képek, csak vonalak. Olyan, mint egy szövet. A különbség csak az, hogy a televízió folyamatosan szô, és új formák alapján állandóan újra lehet szôni a képet - én ezen az elven terveztem videószintetizátort. Emellett a televízió gyorsabban fejlôdik. Az ötvenes években például az RCA mérnökei kifejlesztettek egy olyan tévét, amely mindössze egyetlen sorral dolgozott. Mivel a televíziónak nincs tere, minden térbeli információt kiterjedés nélküli sorokká és pontokká kell átalakítani, azért, hogy az információt kábelek nélkül lehessen továbbítani egyetlen csatornán. A színeket ebbe a sorba kell sûríteni, ezért aztán kifejlesztettek egyfajta társadalmi megegyezést. Van az úgynevezett színhordozó hullám, amelyet másodpercenként három és fél millió egységre bontanak. Annak ellenére, hogy már így is eléggé rövidek az idôközök, tovább bontják ôket: hét fázis például a szivárvány színeit hordozza. E rövid idôköz elsô egy hetedét kéknek nevezik; a második egy-heted a sárga, utána következik a narancs, majd a bíbor stb.

Az áramkör rendkívül gyorsan nyit és zár (másodpercenként 21 milliószor), és sorba rendezi a színeket. Akárcsak a természetben, itt is rendkívül rövid idôintervallumok hozzák létre a színt. Társadalmi megegyezéssel állunk szemben. Amikor az ember filmet készít, a természet segítségével színezi el a festékeket az optikán keresztül. De a televízió esetében nincs közvetlen kapcsolat a valóság és a kép közt, csak egy kódrendszer. Elôttünk áll tehát az idô problémája.

Platón szerint a vizuális mûvészetek a természetet utánozzák. A zene a madárdalt utánozza, Ambrose szerint pedig a munka ütemét. A videó az idôt utánozza, magát az öregedés folyamatát. Ha például az ember videó- vagy hangszalaggal dolgozik, a szalag eleinte nagyon lassan tekeredik le, a végén pedig nagyon gyorsan. Mindenki átéli ezt a folyamatot. Ha visszagondolunk életünkre, úgy érezzük, hogy a gyerekkorunkban a napok nagyon-nagyon hosszúak voltak, 30-35 éves korunk körül a napok felgyorsulnak, és 40 éves korunkra még gyorsabban múlnak. Idôtudatunk, az, ahogy a múló idôt átéljük, pontosan olyan, mint a szalag. Semmi új és természetellenes nincs abban, hogy idôtudatunk utánozza a szalagot, hiszen a szalagnak ugyanolyan a szerkezete, mint a fának. A szalag tehát utánozza a fát, mi pedig utánozzuk a szalagot.

Shigeko találta fel a videó halálát3)

Ha megfigyeljük a zenét a századfordulón, mielôtt feltalálták volna a hanglemezt, a zene sokszorosításának eszközét, észrevehetjük, hogy csak a klasszikus zeneszerzôk, például Beethoven vagy Schubert voltak ismertek lakóhelyük határain túl. Nem létezett a szórakoztató zene hatalmas iparága. A településeken népdalok formájában volt ugyan szórakoztató zene, de ezt sohasem lehetett hallani a falu határain túl. Ma a klasszikus zene a zenei világ elenyészô hányadát teszi csak ki, és a legtöbb ember számára a zene a szórakoztató zenét jelenti. A hangrögzítés feltalálása feje tetejére állította a klasszikus és a szórakoztató zene arányát. Azelôtt csak néhány olyan zseni élt, mint Scott Joplin, aki kialakított magának egy sokszorosításra alkalmas zenei stílust. Joplin és más muzsikusok komponálás alatt egy pillanatra sem tévesztették szem elôl a sokszorosítás szempontját. (ez egyébként elég furcsa, hiszen alkotás közben egyetlen festô sem gondol arra, milyen lesz a festményrôl készített színes dia, holott az Országos Mûvészeti Alapítvány (National Endowment for the Arts; NEA) gyakran a diák alapján dönti el, melyik mûvész kap ösztöndíjat.) Scott Joplinnak sokkal nagyobb hatása volt a társadalmi struktúra, mint Schönbergernek, sôt, Mantovani is sokkal fontosabb volt mint Schönberger. Schönberger zenéjét nem lehet liftben játszani háttér zeneként. Vajon ki lesz a vizuális mûvészetek Scott Joplinja a jövô században, amikor a vizuális mûvek televízióra készülnek majd? Márpedig ez be fog következni, hiszen a mûvészet a kommunikáció legôsibb formája.

Sokan festenek nagyméretû képeket, de ezek közül csak keveset szállítanak el, mert a mûvészek és a mûkereskedôk nem gazdag emberek. A nagy pénzt a szállítási és biztosító vállalatok keresik. Így van ez az ötvenes évek óta. Most, hogy beköszöntött az energia válság, csak nagyon jó nevû szobrászok és festôk mûveit szállítják el kiállításokra, de az ô helyzetük is egyre nehezebb. Egyszer elterjedt az a pletyka, hogy Documenta szervezôi nem hívnak meg egyetlen amerikai mûvészt sem az 1982-es kiállításra, és csak nyugat-európai mûveket mutatnak be, hogy megtakarítsák a szállítási költségeket. Ez mindenesetre kézzelfogható probléma. Scott Joplinnak azért sikerült felülmúlnia Schönbergert, mert szisztematikusan úgy komponált, hogy zenéjét el lehessen szállítani.

A jövô században az a mûvész viszi majd sokra, aki képes lesz nagy festményeket hordozható formában programozni, hiszen az energiaválság egészen 2050-ig fog tartani. Ha 2050-ben sikerül megoldani a magfúzió problémáját, akkor ismét festhetünk majd régi nagy képeket, és készíthetünk akkora szobrokat, mint Rodin. De ebben senki sem lehet biztos, mert a magfúzió-kutatásban még mindig nem értünk el jelentôs eredményeket.

A mûvészetnek az a dolga, hogy a jövôrôl gondolkozzék. Jelenleg azonban nehéz megjósolni a jövôt. Herman Khan, a legismertebb futurológus két dologban tévedett. 1967-ben adta ki 2000-rôl szóló tanulmányát. Rengeteg tudományos ösztöndíjat költött a könyv megírására, de 1967-ben Khan egy szóval sem említette az ökológiát, és a környezetszennyezést. 1967-ben a hippik foglalkoztak az ökológiával. Khan a legismertebb futurológus, még annyit sem értett a dolgokhoz mint a hippik. Ezek után 1970-ben ugyanez a Khan úr könyvet írt a hetvenes évekrôl, és ebben egy szóval sem emlékezett meg az energiaválságról. Még ma is abból él, hogy futurológus.

Amikor a jövôrôl gondolkodunk, több különbözô dolgot kell megjósolnunk, például azt, hogy sikerül-e megoldani a magfúzió problémáját. Ha sikerül, akkor az energia megint olyan olcsó lesz mint 1962-ben (persze a környezetszennyezôdés problémája továbbra is fennáll majd). Ha nem sikerül, akkor valójában nem is beszélhetünk jövôrôl. Jelenlegi életstílusunk mellett a napenergia nem képes megoldani a problémát. A magfúzió az egyetlen olyan terület, amelyen az amerikaiak és az oroszok együttmûködnek, mivel senki sem tudja, sikerül-e megoldani a problémát. A magfúzió alapvetôen Istent utánozza. A videószalaggal csak félig-meddig utánozzuk Istent, csak abban, hogy mindent rögzítünk.

A videószalagot vissza lehet tekerni, de életünket nem. A videómagnón négy gomb van: „gyors elôre", „gyors hátra", „indulj", és „állj". De életünknek csak egyetlen gombja van: „indulj". Ma már létezik a Betamax, ez az Istent is felülmúló szerkezet, hiszen az ember már a hétórás hírek elôtt láthatja a kilenckor kezdôdô tévéjátékot. Ilyesmit sosem történik meg az életben. Ha 25 éves koromban tudom, hogy 47 éves szegény mûvészként hogyan érzem majd magam New Yorkban, másképpen tervezem meg az életemet. Elôre nem tudhatunk semmit, életünknek nincs „gyors elôre és hátra" gombja. Ezért aztán lépésenként haladunk, és hibáinkat újabb hibákkal igyekszünk kijavítani. Ellenben tanárokat fogadunk és megfizetjük munkájukat, mert a tanár, akárcsak a Betamax, gyorsan is tud elôre haladni.

De térjünk vissza a nem-idôbeli információhoz. Az idôbeli és nem-idôbeli információt a kétféle tárolási mód különbözteti meg egymástól. A „könyv" a nem-idôbeli információ legôsibb formája. A televízió és a videószalag azért rossz, mert mindkettô idôbeli információ-rendszer. Az ember azért nem tanulta még meg, hogyan kell az idôbeli információt megfelelô módon rögzíteni és tárolni, mert a jelenség új. Senki nem állítja azt, hogy az Encyclopedia Britannica unalmas olvasmány, annak ellenére, hogy rengeteg információt tartalmaz, ugyanis egy lexikont bármelyik oldalán felüthetünk, az A vagy B betûnél, a C-nél, az M-nél, és az X-nél is, de ha az ember videót vagy televíziót néz, végig kell haladnia az egész ábécén. Bár az összevetés egyszerû, a különbség mégis nagy. Ezért lesz életben a könyv egészen addig, míg az elektronikus információ felül nem kerekedik a nem-idôbeli információ problémáján.

A zene és a tánc, amelyek szintén idôbeli mûvészetek, azért népszerûbbek, mert mindkettô legalább félmillió éves (ami egyben sokkal idôsebbé teszi ôket a festészetnél). Leakey magállapítása szerint a festészet nem azért tûnt fel 2000 évvel ezelôtt, mert az embereknek hirtelen megvilágosodott az agyuk, hanem azért mert elôtte nem földmûvelôk voltak, és minden évben vándoroltak vagy 2000 mérföldet. Úgyhogy ha valakinek meg is voltak a Modern Mûvészetek Múzeumának legjobb képei, akkor sem tudta ôket magával vinni. Mindössze a zene, a szóbeli költészet és a tánc volt hordozható mûvészet; súlytalan mûvészeti formák voltak, amelyeket fejben lehetett tárolni. Az olaj- és energiaválság tehát a súly problémájára vezethetô vissza. Ma azért van olajválság. mert évmilliókig a 60 kilós emberi testet egy 60 kilós emberi test segítségével szállítottuk. De az utolsó 50 évben a 60 kilós testet 300 kilós autóval szállítjuk. Ez a világ valaha kitalált legostobább rendszere.

Csak úgy tudunk a probléma fölé kerekedni, ha kihagyjuk a rendszerbôl az olajat, és úgy mozdítjuk meg gondolatainkat, hogy testünk egyáltalán nem mozdul meg. Az erre a még nem létezô embertípusra alkottam meg a „stacionárius nomád" kifejezést. Az ember úgy ás ki újabb és újabb romokat, hogy megértse a múltat, mintha a jelent már értené. Azt az egészen új jelenséget, amit a Bill és Esti Marpet4) dokumentumvideói képviselnek, „a MOST archeológiájá"-nak nevezem.

John Cage-nek az 50-es években volt egy nagyszerû gondolata. Az elsô elektronikus mûvészet az elektronikus zene volt, ami emellett egészen 1958-ig szigorúan idôbeli alapokon nyugodott. Abban az évben Cage koncertet adott a darmstadti nyár új-zenei tanfolyamon, és utána kijelentette: „olyan halott az egész, mint egy darab vas". Azt mondta, olyan elektronikus zenét szeretne komponálni, ami elôadható három másodperc, de harminc óra alatt is, és nincs meghatározott rögzítési ideje (ami tehát hasonlít a lexikonhoz). Cage zseniális ember és meglátta a hang- és videószalag legfôbb problémáját: azt, hogy a meghatározott tartamokat nem lehet megváltoztatni. Vannak ugyan videó-ôrültek, akik képesek végignézni teljes videószalagokat, de az emberek többsége ma már nem hajlandó erre. A nem-idôbeli információk kérdése a videóban tehát jelentôs, megoldandó probléma. Természetesen az MCA, és más videólemez-gyártó cégek éppen ezen dolgoznak, és úgy tûnik, hogy a videószalag kimegy a használatból.

Ma, amikor sokat hallani arról, hogy a szalag helyett mindent digitálisan fognak rögzíteni egy darabka mágneskártyán, a nem-idôbeli információ rögtön elérhetô közelségbe kerül.

A festmény a jövô században valószínûleg elektronikus tapéta lesz, amit könnyûszerrel be lehet programozni egyszerû vagy bonyolult képekre. Lesznek szabványosított elektronikus vásznak, úgyhogy ha az ember ki szeretné állítani a képeit Írországban vagy a Kongói Köztársaságban, egyszerûen csak postára ad egy programkártyát, amit a helyszínen bedugnak a gépbe, és mögötte kivilágosodik a vászon. Létre kell jönni egy ilyen rendszernek, különben a mûvészek közt megszûnik a kommunikáció. A fotó is elektronikus lesz, ami egyébként ugyanerre az energia-helyzetre vezethetô vissza. Mivel a film-nyersanyag egyre drágább, nincs értelme fényképeket készíteni. Ha az ember elektronikusan rögzít egy helyzetet, és errôl jó minôségû papírképet tud készíteni, átugorja a kémiai folyamatokat. A következô lépés az elektronikus fényképezôgépek kifejlesztése lesz. Rossz fényviszonyok mellett is lehet majd fényképezni, úgyhogy senkinek nem lesznek titkai. Már ma is látni miniatûr videókamerákat. Meg fognak jelenni a szuper 8-hoz hasonló szerkezetek, amelyekbe a kamera és a felvevô is bele lesz építve, és jó minôségû felvételeket készítenek majd egyórás videószalagra.

1961 óta nagyszerû kapcsolatot tartunk fenn Joseph Beuysszal. Egyszer kiderült, hogy amikor a második világháború alatt a Szovjetúnióban lelôtték a repülôgépét, a tatárok mentették meg. A tatárok és a koreaiak annak ellenére közeli rokonságban állnak egymással, hogy a tatárok az Orosz-Krímben, Koreától nagyon messzire élnek. Összehasonlítottuk a tatár és a koreai sámánok szokásait, s azt találtuk, hogy sokban hasonlítanak egymásra. Ez igencsak meglepô, ugyanis alátámasztja Leakey elméletét, hogy a tánc és a zene azért a legidôsebb mûvészetek, mert egyedül ezeket lehet gazdaságosan szállítani. A jövôben az olyan mûalkotás marad majd fenn, amelynek nem lesz súlya.

Rengeteg érdekes, még ismeretlen dolog van a világon. Én tulajdonképpen egy negatív elôjelû science-fictiont forgatok a fejemben. A science-fictionban az ember nagyon kevés információ alapján megkísérli kitalálni azt, hogy mi van az ûrben, és mi lesz a jövôben. De mi történt 20000 évvel ezelôtt, hogy bármilyen információt rögzítettek volna? Roppant érdekes lesz, ha majd ezt próbáljuk meg felkutatni, és kitalálni.

Fordította: Lugosi László

Eredeti címe : Random Access Information. Artforum, 1980 Szeptember
Elôadás, Museum of Modern Art, New York 1980. március 25. (Video Viewpoints, rendezô Barbara London)
Fordította: Lugosi Lugo László