Vilém Flusser:

Képeink

A környezô világ színessé vált: a legtöbb felület és alapzat, amelyek között élünk, színes. A plakátfalak, a kirakatdíszletek, a közlekedési táblák, az ernyôk, az alsónadrágok, a konzervdobozok, akárcsak a bennük a zöldség, az újságok és folyóiratok, filmek és televíziók - mind technicolort sugároznak. A század elsô felének szürke elôidejéhez képest ez nem pusztán esztétikai változást jelent. A környezô felületek azért sugároznak színesben, mert üzeneteket sugároznak. Jelenleg a bennünket és a világot érô üzenetek legtöbbje sík felületek kisugárzásaként ér bennünket. A környezô világ immár nem sorokba, hanem síkokba van kódolva. Kódolt világunkat a közelmúltig uraló lineáris szövegek a kétdimenziós kódok szolgálatába léptek. Olyan síkok váltak az információ hordozójává, mint a fotó, a képernyô, a vetítôvászon. Az analfabéta környezethez hasonlóan ismét a képek jelentik a nyilvános közvetítôket, amelyek révén információhoz jutunk. A képnek a szöveg ellen irányuló forradalma zajlik. Az ellenforradalmi folyamatra való tekintettel nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy új, eddig nem létezô képfajtákról van szó. Ha a kodifikált világban kívánunk tájékozódni, akkor tüzetesen szemügyre kell vennünk ôket. Ezek a képek nem pre-, hanem posztalfabetikusak.

A lineáris írást - például a latin ábécét vagy az arab számokat - a képek ellen irányuló forradalom során találták fel. A mezopotámiai agyagtáblák errôl tanúskodnak. Ezek közt például látható egy jelenet "piktogramokból" álló képe. Ezek a piktogramok jelentik a királyt és az általa legyôzött ellenségeket. Mellette ugyanezek a piktogramok még egyszer agyagba vannak karcolva, ezúttal azonban vízszintes sorban. Ez a sor egy szöveg; piktogramjai már nem magát a királyt és ellenségeit, hanem a mellette álló képet jelentik. A szöveg a kétdimenziós képrôl leválván egy dimenzióban oldódik fel, hogy a képet magyarázza. A szöveg úgy írja le a képet, hogy a benne lévô szimbólumokat felsorolásszerûen számba veszi. Az abakusz köveihez ("calculi") hasonlóan rendezi el, hogy ezáltal, mintegy a borsószemek mintájára, "olvashatóvá" válhasson. A szövegek elbeszélések, a képi tartalmak kalkulációi.

A képeket értelmezni kell. A kép ugyanis - miként minden ember és világ közti közvetítés - sajátos belsô dialektika uralma alatt áll. A képek a világot állítják elô, de elébe is állnak. Amennyiben a világot állítják elô, annyiban az embernek a világban való tájékozódását (térkép) szolgálják. Amennyiben viszont a világ elé állnak, annyiban elállják az ember odavezetô útját. Az írást akkor találták fel, amikor a képek tájékoztató rendeltetésével szemben felülkerekedni látszott a kirekesztô funkció. Az elsô írnokok képrombolók voltak. Megvilágították, vagyis átfúrták az átlátszatlanná váló képeket, hogy újra a világ megismerésének eszközeként szolgáljanak és ne legyenek a világot elidegenítô borításként "imádat" tárgyai Az elsô írnokok az bálványimádás ellen, a képek szolgálatába állított élet ellenében léptek fel. A próféták és Platón még tudatában voltak az írás ezen forradalmi, a képeket demitologizáló tulajdonságának.

A szövegek írói és olvasói olyan tudatszinten vannak, amely egy lépéssel hátrébb van a képek alkotóinak és befogadóinak tudatállapotánál. A "képírók" számára a világ jelenetek sorából áll. Ezeket kétdimenziós struktúrákban ismerik és élik meg. A "szövegírók" számára a világ folyamatok sorozatából áll. Ezeket egydimenziós struktúrákban ismerik és élik meg. A képek által struktúrált tudat számára a valóság egy tényállás: a kérdés az, hogy milyen a dolgok viszonya egymással. Ez a mágikus tudat. A szövegek szerint struktúrált tudat számára a valóság keletkezés: a kérdés az, hogyan esnek meg a dolgok. Ez a történeti tudat. Az írás feltalálásával veszi kezdetét a történelem.

Ez a találmány nem törölte el a képeket. A Nyugat, az egyetlen igazán "historikus civilizáció" történetét a kép és a szöveg dialektikája jellemzi. Az "imagináció" mint képértelmezési képesség és a "koncepció" mint szövegértelmezési képesség egymást váltják történelmük során. A koncepció egyre imaginatívabbá válik és az imagináció egyre konceptuálisabbá. A nyugati társadalmakban két, egymással dialektikus ellentmondásban álló réteg különböztethetô meg: a mágikusan élô és gondolkodó analfabéták (például a jobbágyok) társadalomhordozó alsó rétege és a historikusan élô és gondolkodó írástudók (például a papok) uralkodó felsô rétege. "Lent" a képek az uralkodóak, "fent" a szövegek. Mindkettô összekapcsolódott: a képek szövegeket "illusztráltak", a szövegek képeket "írtak le".

A könyvnyomtatás feltalálásának és az általános iskolakötelezettségnek köszönhetôen a képek és a szövegek közti dialektika drámaian átalakult. A szövegek olyannyira olcsóvá váltak, hogy elôbb a polgárok, majd pedig a proletárok számára is elérhetôk lettek. A történelmi tudat - legalábbis a "fejlett" nyugati társadalmakban - közkinccsé vált. Az olcsó történelmi tudat túlsúlyra jutott a mágikus tudattal szemben. A képeket a napi életbôl a "képzômûvészet" gettójába számûzték. Ezáltal a szövegek egyre jobban eltávolodtak a képektôl: a 19. századtól kezdve, kivált a tudományok területén, "tisztán konceptuálissá" kezdtek válni, és tartalmuk egyre "elképzelhetetlenebbé" vált. Ezáltal a szövegek szem elôl veszítették azon szándékukat, amin az írás feltalálása alapult, nevezetesen azt, hogy értelmezzék, mítosztalanítsák a képeket. Így alakult ki, belsô indíttatásaitól vezettetve, a lineáris diskurzus.

A szövegeket ugyanolyan belsô dialektika uralja, mint a képeket. A szövegek is elénk állítják a világot, és eközben a világ elé állnak; ôk is a világban való tájékozódást szolgálják, de át is fordulhatnak és átlátszatlan könyvtári falakat képezhetnek. Az ember képes elfelejteni a szövegek eszközszerû rendeltetését, és tud a szövegek rendeltetése szerint élni és megismerni. Ilyesfajta "szövegimádás" jellemzi a történelem utolsó állomásait. A politikai ideológiák ennek az elmegyengeségnek csak egyik lehetséges példáját nyújtják. A történelmi tudat elvesztette a lába alól a képzelet talaját és ezáltal érintkezését a kézzelfogható világgal, melyet a szövegek a képek közvetítésével állítottak elô. A 19. században bekövetkezett a történeti tudat válsága.

A fényképek és minden késôbbi mûszakilag elôállított kép - a filmek, videók, hologramok stb. - a szövegek elképzelhetôségét szolgáló találmányok. Amiként eredetileg a szövegek a hagyományos képek ellen irányultak, hogy a képzelôdés bennük rejlô tébolyát meghaladják, úgy a mûszakilag elôállított képek is a szövegek ellen irányulnak, hogy az elképzelhetetlenség bennük rejlô tébolyát haladják meg. Az új képek alkotói és befogadói olyan tudatszinten állnak, ami egy lépéssel hátrébb van annál, mint amelyiken a szövegeket írták és olvassák, és két lépéssel hátrébb a tradicionális képek alkotásának és befogadásának szintjénél. Csakhogy egy ilyen "történelmen túli" tudatszint egyelôre olyannyira új, hogy nehézséget okoz rajta megmaradni. Újra és újra visszaesünk a történeti tudatállapotba, és ezért a mûszakilag elôállított képek által kodifikált világban nehezen tájékozódunk. Úgy állunk, mint az analfabéták a szövegek világában.

Ezek a képek alapjában különböznek a tradicionális képektôl. Az utóbbiak olyan emberek kísérleteként születnek, akik egy jelenetet szimbólumok útján egy felületen akarnak rögzíteni. Ezzel szemben a technikai képek egészen másként keletkeznek: a készülékek hatásokat fognak fel, melyek egy rögzítendô jelenetbôl indulnak ki. Röviden: tüneteket rögzítenek. A készülékek olyan ládák, melyek jelenetek tüneteit nyelik el, hogy azokat képekként köphessék ki. A készülékek programjai szövegeken alapulnak, például a kémia és az optika lineáris mondatain. A készülékek transzkóderek: történeteket és szövegeket kódolnak képpé. A folyaamatokat programokká alakítják át. Olyan fekete dobozok, amelyek történeteket nyelnek el és utótörténeteket köpnek ki. A technikai képek transzkódolt történetek.

A technikai képek azt a látszatot keltik, hogy nem szimbolikusak, vagyis nem konvencionális kodifikáción alapulnak, miként a tradicionális képek és szövegek. Azt a látszatot keltik, hogy kauzális kapcsolatban vannak a leképezett jelenettel; úgy, mintha a jelenet volna az ok és ôk maguk az okozat. Azt a látszatot keltik, hogy üzenetük vételéhez nem szükséges kibetûzni ôket; hogy nem képesek "hazudni"; hogy "objektívek". Ez veszélyesen megtévesztô. Valójában ugyanis az ezeket elôállító készülékek a leképezendô jelenetek felfogott tüneteit szimbolikussá transzkódolják - a programok alapján. Valójában a technikai képeket sokkal nehezebb kibetûzni, mint a hagyományosakat.

A készülékek mûködését a televízió példáján világíthatjuk meg. A tévé gigantikus amfiteátrumot képez. A magánterek egyes képernyôi a kiáramló képprogram kibúvójaként szolgálnak. A készülék a leképezett jelenet tüneteibôl táplálkozik, videotekercsekbôl és mindenfajta szövegekbôl, riportokból, tudományos elméletekbôl, technikai használati utasításokból, a programozók utasításaiból. Történetekbôl táplálkozik és azokat programokká alakítja. A történeteket utótörténetekké fordítja át. A történet ezenközben nem szûnik meg, ellenkezôleg, egyre sebesebben gördül, mivel a készülék szívóhatása alá kerül. Mostantól kezdve a történet a készülék felé gördül, hogy ott transzkódolják. A készülék mindennemû történetet, politikát, mûvészetet és tudományt felszív, hogy struktúrális ellentétébe, önmagában ciklikusan ismétlôdô programokká kódolja át. A készülék a történés célja. A tévémûsor a történelem gátja, az idôk teljessége. A történések általa nyernek jelentést. Ennek következtében a technikai képek nem jeleneteket mutatnak, miként a tradicionális képek, hanem történéseket. Ám ezek maguk is képek. Más szóval: aki a világot általuk éli és ismeri meg; aki általuk van programozva, az a világot mágikusan éli és ismeri meg. A technikai képek jelenleg zajló ellenforradalma a mágikus tudathoz vezet vissza. Ezenközben szó sincsen az analfabetizmus áldásaihoz való visszatérésrôl, hiszen a technikai kép mágiája nem hiten, hanem programokon alapul. A "program" elôírást jelent. A technikai képek számára a mágiát elôírták. Az írás elôttük áll. A technikai képek írás utániak. A történés szövegei pretextusként, elô-írásként szolgálnak számukra. A történeteket pretextusokká alakítják, maguk pedig történet utániak. A technikai képek által kodifikált világ mágiája nem olyan, mint a történelem elôtti mágia: az embernek a világban való tartózkodása. A technikai képek mágiája elôírt viselkedésmód.

Az elôírt viselkedésmód alól csak úgy lehet kibúvót találni, ha sikerül a bennünket programozó technikai képek kibetûzése. Ez nem sikerülhet akkor, ha megmaradunk a történeti tudat szintjén, mivel a technikai képek e "mögött" állnak. Meg kell kísérelni a történelmen túli tudatszint elérését. A jelenlegi ellenforradalmat csak akkor lehet kijátszani, ha annak tudatszintjén tartózkodunk. Tehát nem a "képzeletet" vagy a "koncepciót", hanem a technoképzeletet mozgósítjuk. A technikai képek kibetûzhetôk. Ám ez nem a mögöttes motívumok, ürügyek (pretextusok) feltárása során, hanem csakis a készülék struktúrájának feltárása révén valósítható meg. Csak így remélhetjük, hogy úrrá leszünk ezeken a készülékeken. E kihívás elé állítanak bennünket képeink.

Magyarul elôször: 2000 Irodalmi és mûvészeti folyóirat 1992. február, 60-61. lap.
Fordította TILLMANN J. A.