Vilém Flusser:

A TV szerepe a román forradalomban

Én úgy hiszem, hogy bármi is történt Romániában, az megérdemli a filozófiai reflexiót. Természetesen „ez még egy kicsit korai", nincs meg a „szükséges távolság", de mégis történt valami. S ezt itt most forradalomnak nevezik. Én azt gondolom, ez egy rossz kifejezés, mivel a forradalom egy politikai kategória és számomra egyáltalán nem tûnik úgy, hogy ami odaát történt, az politikai ügy lenne. Nos, bármi is történt odaát, azt a jövôben akár fordulópontként is értelmezhetik. Lehet, hogy az lesz belôle, amit a francia és az amerikai történészek „a történelem végének", vagy poszt-történelemnek szoktak nevezni. A „poszt-történelem" egy kicsi, távoli országban, ha szabad azt mondanom egy „off-Broadway" helyen találta meg elôször kifejezôdését.

Képzeljék el csak egy percre - és ezért fogadtam el ezt a meghívást is erre a találkozóra -, szóval képzeljék csak el egy pillanatra, hogy hasonló dolog történne, mondjuk az Egyesült Államokban. Vagy akár csak Nyugat-Európában. Képzeljék egy percre, hogy Amerikában átveszik a TV-t. És azt hiszem, hogy el is képzelték a történelem végét, annak a végét, amit történelemnek szoktunk nevezni. Természetesen most ez távoli helyen, Romániában történt, amivel senki sem törôdik! De képzeljék csak el, hogy mindez olyan helyen történik, amit mi a döntések központjának nevezünk, legyen az akár Moszkva is.

Ismertetek majd Önökkel egy hipotézist, miszerint a képi kultúrában éppen egy új helyzet van kialakulóban. De hogy alátámasszak egy ilyen hipotézist, ismertetnem kell Önökkel néhány elméleti koncepciót. Kérem, tekintsék meg, amit a táblára írtam.

Legalább két lehetôségünk van arra, hogy a világ felé forduljunk. Az egyik a képen, a másik a lineáris íráson keresztül vezet. Az ember eredetileg el volt merülve környezetében. De most, amikor a Homo Sapiens Sapiens megjelent, hátralépett egyet, ahogy Heidegger mondja „ein Schritt zurück", és onnan, egy szubjektív távolságból próbálta meg a körülményeit szemlélni. És az eredmény egy kép volt. Most pedig a kép a világot jelenetté alakítja át mint a színházban. SCENE, -jelenet, SZÍNPAD. A képen keresztül a világnak színpadi, jelenetszerû karaktere, jellege lett. Megmutatkozik a kontextus. Amit Wittgenstein „Sachverhalté"-nek, vagy Heidegger „Verhaltnisse", „Bezüge"-nek nevez. A képzeleten keresztül látott világ a kontextus, amelyben a dolgok összefüggnek egymással. Ez mágikus jellegzetesség. Minden kép mágikusan fel van töltve. És az elsô képek, pl.: amit Lascaux-ban csináltak, azzal a szándékkal készültek, hogy eligazítsák az embereket a világban. Például azzal a szándékkal, hogy megmutassák, hogyan kell antilopokra és lovakra vadászni. És amikor az emberek szembesültek ezekkel a képekkel, rituális happeningeket csináltak. És azután mentek vadászni az állatokra. Ezért teljességgel lehetetlen a képet a mágián kívül szemlélni. Ezért beszéltem a tegnapi rövid kis hozzászólásomban a woodoo-ról. Minden képben van egy woodoo-karakter. Mint már említettem tehát, a képnek van egy olyan célja, hogy kívülrôl eligazítsa az embereket abban a világban, amelyikbe belekerültek. A kép számomra azonban lehetôség is arra, hogy kilépjek a világból és azt kívülrôl szemléljem. Így ezek bizonyos értelemben térképek. De közvetítôk is egyben, „mediációk", vagy ahogyan itt mondják „médiák", mely a latin nyelv használatának egy barbár módja. Tehát ezek közvetítôk, médiumok. A világot jelentik, közvetítik, de ezáltal el is rejtik. Ez minden közvetítô belsô dialektikája. Azok számára, akik beszélnek németül, ez teljesen világossá fog válni, mert németül ezt úgy mondják: Bildern verstellen was sie vorstellen. Sie stellen sich vor das was sie vorstellen sollen. Tehát ez a belsô dialektika felelôs azért a tényért, hogy a képek elrejtik a világot, ez az oka egy nagyon mély elidegenedésnek. A képeket az emberek arra szánták, hogy eligazítsa ôket a világban, de amikor nagyon erôsek lesznek, az emberek a saját, világban szerzett tapasztalataikat használják fel arra, hogy eligazítsa ôket a képekben. A kép konkrét valósággá válik és a világ csak ürügy lesz. Így tehát a képzeleti és a tapasztalati világ kapcsolatának inverzióját a próféták bálványimádásnak nevezik. Ez az oka annak, amiért Platón a köztársaságban be akarta tiltani a mûvészeteket és a képeket. A képek köztársaság-ellenesek. Antipolitikusak. A kép célja ezen a szinten az, hogy elrejtse, mi is történik. Amikor a bálványimádás, a pogányságnak ez a különös formája, mely ellen nem csak a zsidó próféták, hanem már a preszokratikus filozófusok is vitába szálltak, tehát amikor a bálványimádás túlzottan elterjedt, akkor találták fel a lineáris írást. A lineáris írás célja az volt, hogy felnyissa a képeket azáltal, hogy megmagyarázza azokat és felnyissa a tapasztalati világ látványát.

Engedjék meg, hogy kihangsúlyozzam a különbséget a jelenetszerû és a folyamatos látvány között. A színpadon a dolgok megtörténnek. Minden „happening", megtörténik. A lineáris folyamat világában semmi sem történik meg. Minden esemény. A történés és az esemény között az a különbség, hogy a történés a véletlen, esetlegesség eredménye. Véletlen, mely szükségszerû lesz. Azok, akik önök közül ismerik a „Le hazard et la necessité"-t, vagy a káosz-elméleteket, melyek most egyébként is divatosak, meg fogják érteni, hogy mire gondolok. A „történés" szó (happening) maga egy kaotikus szó, de minden dolog magát ismétli ebben a kaotikus világban. De a történelem eseményeiben, a világnak mint egy folyamatnak a látványban semmi sem ismétli önmagát, minden egy esemény, melynek okai vannak és hatásai lesznek. És a világ az, ami racionálisan megmagyarázható. Vegyünk egy példát! Egy király koronázása az történés. Bizonyos véletlenek eredménye, például annak, hogy meghalt az öreg király. Ez mindig elôfordul. Meghalt a király, éljen a király! Ekkor mindig valami ünnepélyes, valami mágikus történik. Manapság egy törvény megvitatása a parlamentben nem történés, hanem esemény. Okai vannak és következményei lesznek, hiszen azért csinálják, hogy következményei legyenek. Azt a tudatot, ami a képeknek megfelel, mágikus-mitikus tudatnak nevezik. És azt a tudatot, mely a lineáris írásnak, a folyamat látványának felel meg, politikai tudatnak hívják. Kérem próbáljanak megérteni, mire akarok kilyukadni. A televízió sosem lehet olyan, ahogy más képek sem, vagyis egy politikai dolog. Pont a struktúrájából következôen teljesen anti-politikus. És a politikai tudatosság mindig teljesen a kép ellen irányul.

Mint azt tehát önök is tudják a nyugati történelem a lineáris írással kezdôdik. Azon egyszerû tény miatt, mivel a lineáris írás feltalálása elôtt nem volt történelem. Nem voltak események. Minden csak megtörtént. A lineáris írás feltalálásával eseményeket újrakreáltak. De a képeket természetesen nem adták fel. Ahogy a lineáris írás egyre haladt elôre a képekkel szemben azért, hogy meg- és felmagyarázza azokat, a képek beszûrôdtek a szövegek közé és elkezdték illusztrálni a szövegeket. A nyugati civilizáció dinamikája a nyugati civilizáción belüli figyelmetlenség az, amelyik ezt olyan robbanékonnyá és veszélyessé teszi más civilizációk számára; az a tény, hogy a kép és a szöveg, a képzelet és a konceptuális gondolkodás, a mágia és a politika mindig konfliktusban vannak velünk. A nyugati történelem legnagyobb része alatt ez egy nagyon kreatív folyamat volt. A képzelet egyre konceptuálisabbá vált, a konceptuális gondolkodás pedig egyre képzeletbelibb. De a nyomtatás feltalálásával, Gutenberggel ez megváltozott. Az imagistákat eltüntették kultúránkból, dicsôséges gettóba zárták ôket, melyet múzeumoknak, vagy akadémiáknak neveztek el és a helyzetet az írás uralta. A lineáris írás diadala a 18. században a Felvilágosodással következett el. És ez volt a legfejlettebb politikai gondolkodás kora is. De ahogy a racionális gondolkodás, úgy a politikai és a tudományos gondolkodás is fejlôdött, és üzenete mind egyre kevésbé lett elképzelhetô. Láthatják ezt a tudományoknál. A tudományok egy olyan látomást vetítenek a világra, mely tökéletesen felfogható, de teljességgel elképzelhetetlen. (...)

Így tehát a 19. században a világ egyre kevésbé és kevésbé elképzelhetôvé változott. És ez a valódi oka annak, amiért a fotográfiát feltalálták.

Engedjék meg, hogy a következôket mondjam. A lineáris írás politikai jellegzetessége, a lineáris írás az újságok megjelenése elôtt teljesen magánjellegû volt. Azután a nyílt helyen meg lehet jelentetni különbözô dolgokat és ha az üzenethez szeretne valaki hozzáférni, ki kell mennie a nyílt térre, megszerezni a szöveget, hazavinni azért, hogy elolvashassa. Az alkotás és a megjelentetés között fennálló dialektika a politika dialektikája is. A politika egy megkülönböztetést jelent a magán-szféra és a köz-szféra között. Az oikai és az agora, vagy a domus és a fórum között. Ez az ingaszerû használat: Kimegyek a magán terembôl a közterületre azért, hogy információt szerezzek. Megszerzem az információt a közterületen és hazaviszem azért, hogy dolgozzam rajta és tároljam. Ez a politikai tudat dinamikája. Hegel, mint azt Önök is tudják a „boldogtalan tudat"-nak nevezte ezt, mikor a következôket mondta: „Amikor elhagyom otthonomat, hogy meghódítsam a világot, elvesztem önmagam. Aztán amikor hazamegyek, hogy megtaláljam önmagam, elvesztem a világot." És ez az inga a politikai tudat. A politikai tudat mindig boldogtalan. A politikai paradicsom nem lehetséges, mivel a politikai tudat boldogtalan tudat. Minden tudat boldogtalan. Ha boldog szeretne valaki lenni, nem segítene neki, hogy imagista legyen belôle, ezért aztán féregnek kell lennie. Azt hiszem egy féreg, mondjuk egy földi giliszta az boldog. Ha elfogják ezt az elképzelést, kérem vegyék figyelembe azt, hogy mi történik a képekkel. A képeket többé nem közlik, hanem privát-területeken dolgoznak velük és közvetlenül kerülnek egyik magán helytôl a másikig. A küldô is magánember és a fogadó is az.

Így a közterületek szükségtelenné, feleslegessé váltak. Úgy tudom, létezik Magyarországon egy párt melyet Fórumnak hívnak. Értessék meg kérem ezekkel az emberekkel, hogy a fórum többé nem mûködik. A fórumra nincs többé szükség, semmi haszna. Mivel minden közvetlenül megy egyik magán-helytôl a másikig. Ahol pedig a köztér volt egykor, ott most látható és láthatatlan kábelek húzódnak. De nem állítom, hogy ez nem igaz az írásra is. Az újságokat például házhoz viszik. Így még az újságok is lehetnek teljesen anti-politikusak. Ezek szerint tehát abban a kifejezésben, hogy információs forradalom, a forradalom szó jogos; nem Románia hanem az információ esetében. Az információs forradalom hatása az volt, hogy többé már nincs szükség arra, hogy az ember kimenjen a közterületre, hogy informált legyen, ehhez otthon kell maradni. Sôt mi több, ha az ember kimegy a közterületre, elveszti az információt.

Térjünk most vissza a fotográfiához. A fotográfiát azért találták fel, hogy szolgálja az elképzelhetetlent, a körülöttünk lévô eseményeket. Nem csak politikai eseményeket, hanem a tudományos és technológiai eseményeket is. És ez a helyzet. Vessenek egy pillantást az elsô gyönyörû rajzomra. A történelem haladt, az események lineárisan fejlôdtek. De a fotósok léptek egyet elôre a transzcendens irányába transzcendálták a történelmet és az eseményeket a történésekbe fagyasztották. Kiemelték az eseményeket a szövegösszefüggéseikbôl és átkódolták történésekké ôket és aztán visszamentek a történelembe. És most használhatjuk ôket a történelem egyfajta emlékezeteiként. Ezt hívják dokumentálásnak. A képeket történelmi események dokumentálására használták. És ez nem is volt olyan könnyû, mint ahogy én azt most elmondom, mivel a szubjektivitás problémája is belejátszott, mivel mint tudják, a fényképezést azért találták fel, hogy objektív képet hozzon létre. De mióta a kamera kódolva van, még kevésbé objektív, mint egy festmény.

Mégis az elképzelés az volt, hogy van a történelem és van a fotós, aki hátralép a történelemtôl valamibe, amit misztikus transzcendenciának nevezhetnénk és ebbôl a misztikus transzcendenciából fényképezi le azt, ami történik. De tudják van mégis egy probléma. A pillanat, amikor hátralép az ember a politikától a képe, már nem lehet nézôpontja. A politikai nézôpontját elveszíti. Mivel abban a pillanatban, mikor hátralépsz és kikerülsz a politikából, látod, hogy minden eseménynek sok lehetséges nézôpontja van és az egyik sem pontos és az egyetlen dolog, amit tehetsz az az, hogy ezeknek a nézôpontoknak a számát növeled. Az esemény körül kell táncolni, és minél tovább táncol az ember, annál több nézôpontot tud összegyûjteni és annál jobb lesz a kép.

Így tehát a fotósok, akik az esemény körül táncolnak és kamerájukkal nézik az embereket ezek a táncosok, Husserliánus emberek fenomenológikusak akarnak lenni, de ez természetesen nem sikerül nekik, mivel a képkészítôk nem gondolják, hogy ôk nem tudnak gondolkodni. A gondolkodás feloldja a képet. Így tehát ôk ott táncolnak és ezzel a tánccal, hogy nézôpontokat gyûjtenek, lerombolják az ideológiát, mely nem más, mint ragaszkodás egy nézôponthoz. Amikor az ember hallgatja a politikusokat, azok azt mondják: „Az én nézôpontom a helyes, az öné pedig helytelen." De ha egy ember egy fotóst hallgat, az ezt mondja: „Minden nézôpont ugyanolyan. A problémát az jelenti, hány nézôpontot tudok összegyûjteni." De félretéve ezeket a problémákat, ott tartottunk, hogy a képnek dokumentálnia kell a politikát. De a 20. század elsô felében és még erôsebben a második világháború után ez a kapcsolat elkezdett megváltozni. Hirtelen a politikát azért kezdték el csinálni, hogy belekerüljenek a képbe. Mindezidáig senki nem ismerte a politika célját. A haladás nem a cél. A haladás az egy módszer, de hová is fejlôdünk? Hová jutunk? Mi értendô az alatt, hogy fejlôdünk? Nem tudjuk, hová. És hirtelen felfedeztük hová:

A képbe jutunk.

Minden rá akar kerülni a fényképre, filmre, videóra. Ez lett mindennek a célja. Például egy esküvônek nem a házasságkötés a célja, hanem az, hogy le legyen fényképezve. A Holdra-szállás célja az volt, hogy Nixon úr megjelenhessen a tv képernyôjén és láthassa, hogy az emberek hogyan sétálnak a Holdon.

A repülôgépeltérítôk célja is az, hogy képernyôre kerüljenek. Hirtelen az emberek felfedezték, hogy mirôl is szól a politika. A politika célja az lett, hogy mindenféle jelenséget képpé tegyen. És ez egy furcsa helyzetet teremtett. Az események felhalmozódtak, felgyorsultak. A kép irányába tartottak. Mindenféle dolog, esemény eseményt követett, mert minden esemény a képre szeretett volna kerülni. Ott voltak az emberek a tv kamerákkal, a fotósok, a filmesek, ott álltak és az egész történelem ott pergett a lábaik elôtt és az események azt mondták: „Kérlek, fényképezz le engem, kérlek, hadd kerüljek rá a képre!" Olyan furcsa ez. Miért kellene ezt csinálniuk az embereknek?

Nos mi is történt Romániában? Ha nem tévedek, egy másik inverzió. A kép lett az, amelyik eseményeket okoz. Amit most mondok, az azt hiszem, hogy szörnyen ijesztô. Nem tudom, egyetértenek-e velem? Nem tudom, tudatában vagyunk-e annak, amikor a poszt-történelemrôl beszélünk; de a terrorral tisztában vagyunk, amikor róla beszélünk. Képzeljék el a mágiát. Tegnap és ma délelôtt láttuk és azt hiszem, egyikônk sem szeretné Ceausescu úr arcát újra látni az életben.

Így a képek, amiket tegnap és ma láttunk tisztán esztétikaiak voltak, ez a „l'art pour l'art", és színházi céllal készültek. Azt hiszem Lessing volt az, aki azt mondta: „A színház célja, hogy növelje az együttérzést és a félelmet". Így történt, Önök megkérdezik, vajon azok a holttestek, amiket láttunk igaziak-e vagy sem? Hogy Temesváron a vizet tényleg megmérgezték vagy sem? Ezek rossz metafizikai kérdések. Az igazi élmény a képben van. A kép mögött történtek számunkra semmi haszonnal nem bírnak. A politikai magyarázat többé már nem érvényes. Nincs többé valóság a kép mögött. Minden valóság a képben van.

Ami most Romániában történik, nem lehet történelem, hanem valami más. A politikai magyarázat nem alkalmazható rá. Ez a mágia eredménye.

Valamiféle technikai woodoo. Hogyan ítélhetnénk meg? Nincsenek meg hozzá a kritériumaink. Nincs birtokunkban a poszt-történelem valamiféle filozófiája. Nincs birtokunkban még a hatalmon levô kép filozófiája.

Könyve magyarul:
A fotográfia filozófiája. Tartóshullám-Belvedere-ELTE BTK 1990 Budapest
Flusserrôl: Szellemkép 1992.3.